Művészcsaládban nőttél fel. Formált a szűk családi közeg?

Állandó nyüzsgésben nevelkedtem. Introvertált, szégyellős gyerek voltam. Az iskolában nem szavaltam verset, egyedül játszottam, meditatív dolgokat csináltam. A gimnázium éveiben lettem nyitottabb. Otthon olyan embereket ismertem meg, akik alakítottak a személyiségemen – később ezt úgy értelmeztem, hogy közvetve szabadságra tanítottak. A család barátját, Szentandrássy Istvánt említeném: ő volt a mesterem, habár én nem foglalkoztam festészettel. Az ő tanítása a gondolkodásra, létezésre, emberi hozzáállásra vonatkozóan nagyon sokat formált rajtam. Életem későbbi időszakában pedig Dettre Gábortól kaptam hasonló mélységű emberi tudást, szemléletet a világról.

Hogyan kerültél a színház közelébe?

A Maladype Színház rendezője, Balázs Zoltán megkérdezte, van-e kedvem a vizsgaelőadásában játszani, és én igent mondtam. Ezzel indult a pályám. Ez az előadás A bolondok iskolája volt a Szkénében. Majd a Maladype mellett a Bárka Színházban kötöttem ki, ahol tíz évig voltam társulati tag. Sokat turnéztunk, például jártunk Indiában. Egy este a katonai bázison, ahol elszállásoltak minket, és engem gyötört a kimerültség, odalépett hozzám egy katona, és azt mondta: „The mind is free”, azaz a szellem szabad, ami akkor és ott felszabadítóan hatott rám, és a mai napig a cselekedeteim meghatározója.

Az ember szabad szellem: bármiben kipróbálhatja magát, kísérletezhet. A szabad szellemi létezés az élet minden területét áthathatja. Nem álltam meg a színészetnél: alapítottam ruhabrandet, kitanultam az ötvösséget, és részt vettem a KuglerArt Szalon megalapításában.

A kudarctól való félelem nem tartott vissza?

Dehogynem! Állandóan rettegek, és ez egyre rosszabb.

Az elért sikerek nem csökkentik a kudarc miatti aggódást?

Egy példa: hogy a Karlovy Vary-i fesztiválra kijuthassak és a vörös szőnyegen felvonulhassak, pénzt kellett kölcsönkérnem. Mindig hatott bennem egy egyensúlyt teremtő erő, hogy a siker ne szálljon a fejembe. Megjegyzem, a szorongásom, a magányosságom a külvilág számára gőgösségnek tűnhet.

Távolságtartó vagy?

Tudok már úgy kommunikálni, hogy ne látszódjam annak, viszont van egy mindenki számára totálisan lezárt énem.

Ez nem akadályoz a munkában?

Nem, sőt! Nagyon szeretem az énhatárt tartani. Akkor tudok kiteljesedni valamiben, ha tudom, hogy megtarthatom a titkomat. Ezért volt nehéz a testvéremmel, Herminával dolgoznom. A legmélyebb részemre vigyázok, az csak az enyém.

Sok munkád van a KuglerArt Szalon megalakulásában.

Kőszegi Edit és édesapám, Fátyol Tivadar évtizedekig dolgoztak együtt, különböző életutakat bemutató dokumentumfilmeket készítettek roma témában. Később Edit roma képzőművészeti galériát nyitott a Hercegprímás utcai a lakásában, ahol havi egyszer szalonesteket is tartottak. Amikor a Sütő utcába költöztek, vállaltam, hogy segítek az új helyet beindítani. Azt mondtam Editnek, hogy a művészetet fogyasztó és vásárló közeg megtalálása az elsődleges feladat, ezért olyan programok kellenek, amik ezt a réteget bevonzzák. Aukciókat, színházi előadásokat, filmvetítéseket szerveztünk. Később már maguktól jelentkeztek a társulatok, és idővel nagy érdeklődésre tartott számot a hely. Büszkeséggel tölt el, hogy mára önjáró.

Az ember, ahogy történnek vele az események, folyamatosan fejlődik, azokra reagál. Színésznőként bizonyára befolyásol egy-egy esemény, tapasztalat. Például az, hogy anya lettél, formált azon, hogyan közelítesz egy szerephez?

Nagyon. A személyiségemen, a színészethez való hozzáállásomon rengeteget változtatott. Már nem annyira fontos. Korábban nem tapasztalt, jó értelemben vett könnyedség van bennem. A folyamatos kereséstől és elégedetlenségtől támadt feszültség elpárolgott. Egészségesebb színész lettem. Máshová helyeződött az érzékenységem súlypontja.

Előfordult, hogy egy korábban nem annyira tökéletesre sikerült szerepedről úgy gondoltad, hogy most meg tudnád csinálni?

Mindig az aktuális életszakaszomhoz igazodó szerepek találtak meg. Szerintem az ember olyan szerepeket kap az életében, amilyen problémákkal abban az életszakaszban szembesülnie kell. Semmit nem csinálnék másképp: ez tanulási folyamat.

Valóban mindig azok a szerepek találtak meg?

Igen. Ez nagy szerencse, hálás vagyok érte.

Mesélj a Kék-sárga című jótékonysági felolvasóestről.

Az ukrán–orosz konfliktus kirobbanása rémülettel és gyomorgörccsel töltött el. Jászberényi Sándor A szoptatós anyáknak elmegy a teje című cikke inspirált arra, hogy valamit csinálnom kell. A Covid idején szültem, átéreztem, milyen a kiszolgáltatottság.

Művészként a Kék-sárga speciális színházi művelet című jótékonysági felolvasóesttel tudok reagálni a helyzetre, ami azért jött létre, hogy a saját eszközeimmel segítsek. Korábban arról kérdeztem Nagy Dorkát és Gryllus Dorkát, nincs-e abban ellentmondás, hogy mi a budapesti szalon képgyűjteménye közé beülünk, és szép, megható szövegeket olvasunk fel belvárosi, kényelmes életet élő emberek előtt. Gryllus Dorka megnyugtatott, hogy kisgyermekes anyaként mi ezt tehetjük, ezt adhatjuk.

Lesz folytatás?

Már volt az Anyacsak1 fesztiválon. Rozgonyi-Kulcsár Viktóriáé a hála és köszönet, hogy befogadta az előadást. A Magyar Evangéliumi Testvérközösség kispesti templomában szerveződik az ukrán méltóság napja, csatlakozik hozzánk egy ukrán operaénekesnő, és június elején megint lesz előadás a KuglerArt Szalonban. Az első esten kilencvenezer forint jött össze, abból pelenkát, tápszert vettünk. Sajnos az elég sovány adomány volt ahhoz képest, hogy mekkora a baj.

A művésznek kötelessége a társadalmi szerepvállalás?

Úgy gondolom, hogy igen. A művészet mindig a nyílt kommunikáció, a segítés, a társadalmi problémák átvilágításának eszköze volt. Azt nem szeretem, amikor politika jelenik meg a színpadon. Nagyon odafigyeltem arra, hogy a Kék-sárgában semmilyen politikai állásfoglalás ne legyen. A drámairodalom emberekről, az ő problémáikról, konfliktusos helyzeteikről szól, azokat mutatja be, tárja fel, és nem a politikai hovatartozásuk a lényeges.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu