A Kőszegi Edit és Surányi András által létrehozott KuglerArt nyitott lakásgaléria, amelyben a festmények mellett is van bőven látnivaló: könyvek garmadája, antik bútorok, az enyészettől megmentett festett mennyezeti stukkó. Kulturális olvasztótégely, amelyben a különböző marginális csoportok ugyanolyan szívesen fogadott vendégek, mint a magasművészeti előadások. Amikor egy hétköznap este megérkeztem az interjúra, éppen színházi produkcióra készítették elő a lakást. Edit nagyon lelkesen, lefegyverzően kedvesen és mindenkivel tegeződve irányította a készülődést. Ugyanezzel a befogadó és őszinte attitűddel beszélgetett velem is.

Filmes múltad van, most mégis lakásgalériát vezetsz, amelynek falait túlnyomórészt roma művészek képei borítják. Hogyan kanyarodtál ebbe az irányba?

Valóban elég messziről érkeztem a galériás létbe. Forgatókönyvíró voltam, játékfilmek szövegkönyvein dolgoztam, amikor a kilencvenes évek elején több országban forgatandó dokumentumfilm elkészítésére kaptam felkérést az olasz televíziótól. A film fókuszában az ellentétek bemutatása állt. Mivel a rendező úgy gondolta, hogy Magyarországon a romák és a nem romák között van a legtöbb konfrontáció, ezt választottuk feldolgozandó témául.

Hogy én hogyan csöppentem ebbe bele? Pár héttel korábban egy színjátszó fesztiválon egészen zseniális darabot láttam: az Erdélyi utcai Általános Iskola roma tanulói adták elő a Macbethet. Emiatt mint a roma téma ismerőjét kerestek meg engem a filmhez. Pedig akkoriban még csak ennyi volt a velük kapcsolatos élményem, ismeretem.

Később persze felkértünk igazi szakértőket is, köztük Szuhay Pétert, aki a Néprajzi Múzeum roma gyűjteményét kezelte. A forgatás során rá kellett döbbennem, hogy nagyon sok információ, amit igaznak hittem a romák életéről, szokásaikról, rettentő messze áll a valóságtól. Ezért úgy döntöttem: lehetőségeim szerint segíteni fogok nekik abban, hogy úgy mutathassák be magukat, ahogy ők szeretnék, nem úgy, ahogy mi, a többségi társadalom elvárjuk. Hatalmas szakadék tátong a roma valóság és a mi hiedelmeink között, ezt szerettem volna áthidalni.

Végül elkészült a film?

Igen, több nemzetközi fesztiválon díjakat is nyertünk vele, Mélyen a címe. A téma nem hagyott nyugodni, ezért később visszamentem azokra a helyszínekre, amelyeket a forgatás idején felkerestünk. Többek között Kétegyházára, ebbe a román határ melletti, Békés megyei faluba, ahol rettentő nagy szembenállás volt a roma és a nem roma lakosság között. Végül ott forgattam le a Szemembe megy a bánat című dokumentumfilmet. A munka során rájöttem, hogy egy kívülállónak semmi lehetősége nincs a roma kultúrát megismerni. Akkoriban sem filmek, sem műsorok, sem kiállítások nem foglalkoztak velük. Később Szuhay Péterrel több filmet is készítettünk: például a roma kultúra kialakulásáról a Kései születés vagy a festőművészekről szóló Cigány kép – Roma kép címűt.

Ekkor kezdődött a kapcsolatod a roma festőkkel, festészettel?

Miután jobban megismertem őket, már nemcsak az alkotásaikat, hanem a művészeket is nagyon megszerettem. Számos kiállítást sikerült megrendeznünk roma festők munkáiból: a Magyar Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum időszaki tárlatai mellett Pekingben, New Yorkban, Párizsban, majd Passauban, Stockholmban, Sepsiszentgyörgyön is megfordultak a képek. A művészek többségükben kétkezi dolgozók – szakácsok, takarítók, segédmunkások –, akik magukat is nehezen tudják eltartani, ezért a vásznak, festékek megvásárlása óriási lemondásokkal jár a részükről. Mivel a 2007-es, a Nemzeti Galériában rendezett kiállításon mindenki engem ismert, hozzám jöttek a festők, hogy próbáljam meg eladni a képeiket. Ezért megkértük a teremőröket, hogy ha valaki érdeklődik, hozzám irányítsák a vevőket. A kiállításnak nagy sikere volt: úgy vették a képeket, mint a cukrot.

Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy saját galériát rendezzetek be roma művészek képeivel?

A kiállítás után egyfajta suttogó propagandával jutottak el hozzám a vásárlók, a képeket akkor már a lakásunkban gyűjtögettük. 2011-ben aztán szinte tervezés nélkül, az egyik szomszédunk sugallatára nyitottuk meg a lakásunkat galériaként. Nagy szerencsénk volt, mert abban az évben az Art Market fókuszába éppen a roma képzőművészet került, és mi az egyedüli roma galériaként tudtunk megjelenni a képeinkkel. Ott is nagyszerű eladásokat produkáltunk. 

A nyitás után nem sokkal kulturális műsorokat is elkezdtünk szervezni, és hamarosan megtaláltak minket színjátszó csoportok is. Ekkor már szalonnak neveztük a lakásunkat, amely még a Szent István téren volt, közvetlenül a bazilika mellett. Mivel a házunkban rajtunk kívül éveken keresztül senki sem lakott, egy idő után az épületbe költözött a Romani Design és több képzőművészünk is. Másfél évig úgy laktunk ott, hogy a földszinttől a negyedik emeletig kiállítás volt a lépcsőházban, és pezsgő kulturális élet folyt. Aztán sajnos a tulajdonos kitette őket a házból, ezért mi sem akartunk ott maradni, és elköltöztünk a jelenlegi helyünkre, a Sütő utcába.

A név honnan jött? Leszármazottja vagy a híres Kugler cukrászcsaládnak?

Kugler Henrik, aki már a harmadik generációt képviselte a cukrászdinasztiában, a dédnagyapám testvére volt. Ő utódok híján végül átadta az üzletét Gerbeaud Emilnek. Henriket mogorva, magának való figuraként írták le, aki kifejezetten nem szerette a művészeket, mert azt gondolta róluk, hogy csak a pénzt tudják szórni. Pedig a tágabb családunkban szinte mindenki művész volt. Mégsem ezért választottuk a Kugler nevet. Amikor apukám meghalt, egyik pillanatról a másikra közölték velem, hogy én nem Kőszegi, hanem Kugler Edit vagyok, mert az apukám csak művésznévként használta a Kőszegit. Gyakorlatilag elvették a nevem, és majdnem egy évig kellett harcolnom azért, hogy visszakapjam. Közben azonban megszerettem a Kugler nevet, és amikor létrehoztuk a galériát, úgy döntöttünk, hogy hívják így.

Aki most ellátogat ide, milyen képeket láthat a falakon? Kik a vásárlóitok?

Már ismernek minket; sok visszatérő vevőnk van, akik festményeket vesznek maguknak vagy ajándékba, például karácsonykor, születésnapkor vagy valamilyen évfordulóra. A képek egy része ezért cserélődik. Mivel a nagyok, például Oláh Jolán vagy Balogh Balázs András már sajnos meghaltak, tőlük értelemszerűen nem tudunk új képeket kirakni. Az unokájuk, Balázs Kitti pár éve végezte el a képzőművészeti egyetemet, az előtérben az ő festményeiből van néhány. A fiatalok közül még Bogdán János Amigót említeném, ő a pécsi egyetemen diplomázott. Bujtás Mónikának is vannak képei nálunk, bár ő nem roma festő.

Olyan alkotások is láthatók itt, amelyek annyira a szívünkhöz nőttek, hogy biztosan nem adnánk el őket. Ilyenek például a Balázs János-képek vagy a nemrégiben elhunyt Orsós Teréz A vízhordó lány című festménye, amely az első darabja volt a gyűjteményünknek. Vannak nem roma alkotásaink is: Kádár Béla, Schönberger Armand műveit még András nagyszülei hagyták ránk.

Milyen előadások, csoportok fordulnak meg nálatok?

Érdekes módon mindig olyanok szereznek rólunk tudomást, akiknek ugyanaz az érdeklődése, az értékrendje, ugyanaz fontos nekik, mint nekünk. Ezért nem is nagyon emlékszem olyan előadásra, amit ne fogadtunk volna be. Akkor vagyok a legboldogabb, ha minél több marginális csoportnak – például romáknak, mozgássérülteknek, vakoknak és gyengénlátóknak, siketeknek, melegeknek – tudunk bemutatkozási lehetőséget biztosítani.

Természetesen a nézők is fontosak, hogy interakciók, párbeszédek alakuljanak ki az adott előadással kapcsolatban. Engem ez éltet, ezért csináljuk az egészet. A színházi előadások jegybevételeiből kapunk bizonyos százalékot, hiszen vannak segítőink, akik berendezik a teret, jegyet szednek, szerveznek. Ám olyan civil kezdeményezésnek is helyet adunk, amelynek nincs bevétele, például a Rehab Critical Massnek, roma előadásoknak, és szoktak hozzánk jönni osztályok a Radnótiból meg az AKG-ból is.

Neked most már az a fő elfoglaltságod, hogy menedzseld az „intézményt”?

Valóban sok időmet veszi el a szervezés, és az utóbbi időszakban a Covid miatt nem is nagyon mentünk sehova. De szeretném folytatni a filmezést, most is egy pályázatunk eredményét várjuk. Szendrőládon akarunk forgatni, ahol már több filmet készítettünk (Decolores, Menekülés a szerelembe, Gumikalapács, Kitörési pont az iskola), összesen 180 órányi felvételünk van a településről. Most újra megnéznénk, hogy miként alakult ennek a korábban hetven, ma már inkább kilencven százalékban cigány falunak a helyzete.

A lakásotok kiállítótér és színpad, de az életetek is itt zajlik: a fürdőszobában ott lóg a köntös, a konyhában fő a vacsora. Soha nem féltettétek az intim tereteket a betérőktől?

A Ratkó-korszak szülöttje vagyok, rengeteg gyerek volt a házunkban. A szüleim színészek voltak, ezért mindig nagyon sokan voltak nálunk. Az apukám azon a szép, öblös hangján nagyon szeretett diafilmeket mesélni, olyankor tíz-húsz gyerek is összezsúfolódott nálunk. Amikor Andrást felvették az egyetemre, minden évfolyamtársa nálunk tanult, és mindig mi adtuk a helyet az összejövetelekhez is. Ezért nem érzem úgy, hogy ne lenne természetes, ahogy most élünk. Persze volt már olyan, hogy elegem lett a jövés-menésből, és egy időre kitettem volna a zárva táblát. De ez azért ritka. Ez a nyitottság is az életünk része, ez a mi mániánk. Amióta a KuglerArt működik, a vasárnapokat jelöltük ki sajátnak: akkorra nem szervezünk a lakásba semmilyen eseményt. 

Minden előadást megnézel?

Szinte mindegyiket. Ott drukkolok, hogy sikerüljön a darab, hogy jól fogadja a közönség. Soknak már kívülről tudom a szövegét, mégis mindig adnak valami újat. És nagyon sok boldogságot is. Ott volt például az az este, amikor Dégi János színész Bari Károly- és Bereményi Géza-verseket szavalt, egy vak fiú volt a zongorista, és a közönség egyaránt állt romákból és nem romákból, siketekből. Az olyan euforikus élmény volt, amit nem is lehet elég érzékletesen leírni. Akkor arra gondoltam, hogy így kell együtt lenni, így érdemes élni. Ezért nem számít, ha egy héten csak két szabad estém van.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu