Amikor a Hamletet láttam a te címszerepléseddel, Maia Morgenstern ült mellettem. Őt legalább úgy lenyűgözte, amit tőled látott, mint minket, átlag nézőket. Ennek már több mint tíz éve, de végignézve a pályádat még mindig nem sikerült megfejtenem, ki ez az elképesztően sokoldalú fiatalember és mi a dolga ezen a világon. Szoktál ezen gondolkodni?

Inkább a jelenre koncentrálok. Amúgy nagyon örülök, hogy a Bárka-beli Hamlet-élményeddel indítod a beszélgetésünket, mert szinte minden héten megállít valaki az utcán, hogy elmondhassa, mennyire meghatározó volt számára Hamlet-játékom Tim Carroll legendás rendezésében. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a londoni Globe Színház akkori főrendezőjével jó időben, jó helyen és főleg nagyon jó állapotban találkoztam. A minden szempontból szokatlan „társasjáték” sikerét nagyszerű partnereim is jelentősen befolyásolták. Az improvizációkra épülő előadás során a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy Hamletként egyszerre kellett az adott pillanatban léteznem és tíz-tizenöt perccel előre is terveznem. Csak a sokadik előadás után fogalmazódott meg bennem pontosan a különböző színészi megoldásokra épülő összjáték sokrétűségének emberi és művészi ereje. Az önégető színészi jelenlétem által felszabadított energiák miatt

az is előfordult, hogy elfáradtam, ezért megálltam, és kértem a nézőktől néhány perc csendet.

A mindenki számára megdöbbentő „nyilvános kizökkentés” után szavanként raktam össze újra Hamlet gondolatait, visszaadva ezzel a szerepalak problémájának spontán és személyes jellegét. Tudtam, hogy klasszikus színházi előadásban ilyet „nem illik” csinálni, de egy belső hang időnként megkísértett…

A Hamletben Seress Zoltánnal a Bárka színházban
Fotó: Kiss Mónika

Azt a Hamletet nem mondanám klasszikus előadásnak.

Minden ízében újszerű volt. Aki szakítani tudott a hagyományos Hamlet-feldolgozások beidegződéseivel, az színészként és nézőként is elképesztő színházi kalandokat élhetett át. Az előadásban játszók szerep- és szövegértelmezésre, helyzetkezelésre, a gondolat és a cselekvés kreatív összefüggéseire vonatkozó egyszeri és megismételhetetlen javaslatai által a közönség is minden este új felismerések részesévé vált. Ez a folyton változó játék mindenki részéről stabil idegrendszert, speciális színészi kondíciót és szerteágazó figyelmet igényelt.

Azt mondtad a beszélgetésünk kezdetén, hogy mindig ön- és közveszélyes voltál.

Születési rendellenesség. A kíváncsiságomból fakadó útkereséseimet az épp aktuális környezetem is jóváhagyta, ezért „töréstesztbábuként” mindig fejjel mentem a falnak. Mindaz, ami az emberi, a férfiúi, a színészi és a rendezői énemet alkotja, abból fakad, hogy mertem kockáztatni és időnként megkérdőjelezni bizonyos kanonizált cselekvésmintákat.

Ki és mit engedett meg neked?

Sokan, sok mindent, sokféle helyzetben. Ha a kezdetekhez nyúlunk vissza, akkor elsősorban a szüleim, a nagyszüleim. Nagyvonalú és integratív gondolkodású családból származom, a gyermeki lélek fejlődéséhez való viszonyulásuk páratlan volt. A kommunizmus utolsó időszakában nőttem fel, így gyakran átéltük, hogy házkutatást tartanak, és a fekete autó elviszi a nagyapámat. Romániában erdélyi magyarnak lenni hátrányos helyzetet jelentett, de a családunk minden körülmények között magától értetődően vállalta a magyarságát. A legnehezebb pillanatokat is derűvel, értelmes és érzékeny magyarázatokkal tették megélhetővé. Ma nagyon sokan pajzsként használják a határon túliságot, amit rendkívül ellenszenvesnek tartok.

Őszintén szólva nem tudtam rólad, hogy erdélyi vagy.

Ennek örülök, mert ez a fajta szeméremmel átitatott belső hovatartozás és önazonosság a családom természetes öröksége. Gyerekkoromat, bár lehetett volna létjogosultsága, nem határozták meg ideológiai útmutatások és ellenségképek, a neveltetésemet nem fertőzte meg a bűnbakkeresés és a nacionalizmus. Tőlük tanultam, hogy az igazság mindig egy jó B terv, a lényeget pedig az elhallgatott szóban érdemes keresni.

Mindenféle kaland érdekelt, ezért sokszor kevertem magamat és a szűkebb-tágabb környezetemet is lehetetlen helyzetekbe. Nemesi család sarja vagyok, a kutyabőrrel kötelezettségek, szabályok is jártak, így renitens viselkedésemben egyértelműen kódolva volt mindenféle határátlépésre való hajlandóság.

Az Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványban. Fotó: Kiss Mónika

Mondj egy példát!

A gyerekkori barátommal, bár tudtuk, hogy tilos, egyszer bemerészkedtünk egy felújításra váró, elhagyott kastélyba. Ám adott pillanatban beszakadt alattunk a padlózat, és egy mély veremben kötöttünk ki. Eltelt egy óra, két óra, öt óra, tíz óra, azután beesteledett, és senki nem jött arra.

Sejtettük, hogy már keresnek bennünket, de nem tudtuk, hogy mikor és miként fognak megtalálni. Amíg várakoztunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy most legalább kiderül, mennyire szeretnek minket, és a csínytevésünknek lesz-e kapcsolatmegújító ereje. Ezen hajnalig eltöprengtünk, majd ránk találtak. A tiszta szándékokban és egyértelmű cselekedetekben még sértetlen felfedezések kora volt ez. Tizenkét éves koromig tartott.

És azután mi történt?

Eljöttünk otthonról, mert édesanyám kilátástalannak látta a helyzetünket. Akkor nem értettem, hogy miért. Máramarosszigeten maradtak a batátaim, az első szerelmem. Sokfelé jártunk Európában és Amerikában, de végül Magyarországon állapodtunk meg, és itt folytattam a tanulmányaimat is. Édesanyámmal sokszor éltünk meg „hétkrajcáros” helyzeteket, mégis rengeteget nevettünk. Anyám energiái a mai napig megszégyenítik a sokak által ámulattal figyelt lendületemet. Ezt a fajta vitalitást, életszeretetet tőle örököltem. Nem tudom és nem is szeretném keserű szájízzel élni az életemet, jóllehet rengeteg minden van, aminek sem emberileg, sem szakmailag nem örülök.

Mire gondolsz?

A legnyomasztóbb, hogy egy nagyon megosztott színházi világban kell a hivatásunkat megélni. Ez szinte Don Quijote-i feladat. Olyan kultúrpolitikai identifikációs folyamatok zajlanak, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a fiatal pályakezdők vagy a hivatástudatuktól vezérelt alkotóművészek egy törődőbb színházi társadalom tagjaiként végezzék a dolgukat. Ebben sem én, sem az általam húsz éve vezetett színházi műhely nem hajlandó részt venni. Mindent megteszünk, hogy megőrizzük színházról alkotott elképzeléseink eredőit, és alkotó szándékainkat illetően a szó valódi értelmében függetlenek maradjunk.

Egyetlen igazodási pontunk van, az maga az exponenciálisan változó színházművészet. Bár korábban sokan szerettek volna magukénak tudni, színházakat és pozíciókat is felajánlottak, én inkább a saját utamat követtem, ami mindig visszavezetett a színházcsinálás változatosan összetett lehetőségeihez; az avantgárd alkotói létet választottam, a ma már nemzetközi terepen is jól csengő Maladypét és a vele járó különleges életformát.

Mit értesz Maladype életforma alatt?

A szabadon szárnyalást. Művészi kérdésekben soha nem kellett megalkudnunk, és sajátos tartalmi-formai kísérleteink a világ különböző színházi kultúráiban is nagyfokú megértésre és elismerésre találtak. Többek között ezért tudtunk itthon húsz évig fennmaradni, mert Vietnamtól Amerikáig, Irántól Franciaországig tudják, hogy mi az a Maladype. Ez a sokféle kultúrából táplálkozó színházi gondolkodás az oka, hogy a magyarországi színjátszási tradíciók, teátrális és dramatikus előképek nem vetítettek árnyékot alkotó személyiségemre és módszeremre. A magam szubjektivitásában lehettem objektív.

Nem vállaltam és tettem olyasmit, ami miatt lelkiismeret-furdalásom lenne, és nincs olyan, amit bánnék, mert kihagytam.

Amikor elkezdtem társulatot vezetni, meg kellett tanulnom másokért is felelősséget vállalni, nem csak magamért. Azóta is tíz lépéssel a társulat tagjai előtt kell járnom, és nem mindegy, hogy milyen fejlődési útvonalat jelölök ki a számukra, morálisan, etikailag, szakmailag milyen légkört teremtek mindennapi munkájukhoz. Minden, ami mögöttünk van – és, remélem, még előttünk is –, ebből a dinamizmusból és szenvedéllyel teli tudatos, egyben rizikós gondolkodásból fakad. Minden előadásunkkal arra törekszünk, hogy se a tartalmi, se a formai impulzusok ne ismételjék önmagukat.

Mesés Gáspár, Jáger Simon, Lukács Andrea, Bödők Zsigmond és Zsenák Lilla a Maladype Augusztus című előadásában. Fotó: Németh Mónika

Ezért nem könnyű a Maladypét beskatulyázni. Mire a színházunkat a kritikusok kikiáltották rituális vagy fizikai színháznak, addigra már egy másik alkotói univerzumban kerestük az adott műhöz és rendezői koncepcióhoz illeszkedő stílust. Ehhez a sokpólusú folyamathoz az is hozzájárult, hogy a társulatommal és egyéni alkotóként is hamar kijutottam a nemzetközi terepre. A világ különböző fesztiváljain, színházi műhelyeiben és műfajspecifikus fellegváraiban szerzett személyes tapasztalatok felszabadítóan hatottak alkotói szemléletemre, és hatalmas erőt adtak a szabadság jegyében történő mindennapi útkereséshez. Egy másik alapértéket, a nagyvonalúságot is beemeltük művészi stratégiánkba, hosszú távú működésünkbe.

Mit értesz nagyvonalúságon?

Azt, hogy az alkotás anatómiájának részeként a változó tényezőket is elismerjük, és teret adva az új impulzusoknak, világképünket továbbformáljuk, újra teremtjük. Ez mindig hajtani fog.

Ezért nem öregszel. Az állandó fejlődés miatt. Nem mondtad el, mi az a Maladype életérzés.

A maladype szó lovári nyelven találkozást jelent. Egyfajta ösztönös, váratlan és örömteli életérzést, ami a kezdetek óta mindannyiunkat összeköt. Az életünk nem áll mindig ünnepi pillanatokból, ezért a hétköznapokban szükséges több figyelmet fordítanunk önmagunkra. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő mentális kondíció. A Maladype életérzéshez az is hozzátartozik, hogy a művészek örömüket lelik az egyéni és kollektív újratervezésben. Nem esnek pánikba, ha a próbákon vagy az előadásokon valami nem úgy sikerül, ahogy azt elterveztük, érzékelik a pillanatnyi változást, és képesek előnyükre fordítani a megtörténteket.

Egy amerikai turnénk során, az Übü királyt követő közönségtalálkozón a nézők azt mondták, hogy a produkciónk „happy accident”-ek (örömteli balesetek) sorozata. Ezt nagyon találónak és kifejezőnek tartom. A váratlanul bekövetkező események után az előadás kontextusában maradni, a megváltozott helyzetre okosan és könnyedén reagálni azonban csak az képes, aki állandó tréningben van, és szeret is kockáztatni. Ez a sajátosan összetett figyelemre épülő színészi jelenlét nagyon ritka a magyar színészek körében, és igencsak keresett.

A Maladypében pontosan megfogalmazott játékszabályaink vannak, amelyek, ha megfelelően használják őket, felszabadítóan hatnak a színészekre és a közönségre is. Ehhez a jellegzetesen maladypés szemlélethez a színház különleges minőségét kivételes elkötelezettséggel vizsgálni szándékozó játszótársakra van szükség, akik idővel egy bizonyos alkotókorszak meghatározó szereplőivé válnak. A Maladype jelenlegi társulatát olyan színészegyéniségek alkotják, akik idejüket és energiájukat nem kímélve képviselik tehetségükkel a színházunkra jellemző gondolkodást itthon és külföldön. Őket a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ismertem meg, amikor meghívott tanárként Bruno Schulz novelláiból rendeztem nekik vizsgaelőadást. Elnézve őket munka közben, azonnal kiderült számomra, hogy nagyszerű médiumai lesznek mindannak, amit a jövő Maladypéjeként szeretnék definiálni, ezért a teljes osztályt leszerződtettem.

Fekete Róbert, Bödők Zsigmond és Jáger Simon az Augusztus egyik jelenetében. Fotó: Németh Mónika

Ezek szerint pedagógusi feladatkört is ellátsz.

Ez együtt jár a rendezői és művészeti vezetői teendőkkel. Létezik egy Aranybogár és egy Öt Kapu elnevezésű módszertani leírásom is, ezek elméleti-gyakorlati alapjait rendszeresen megosztom és egyeztetem a társulat színészeivel. Az említett vonatkozások persze csak akkor működnek, ha az alanyok valóban szeretnének önmaguk lecsupaszított színpadi másával találkozni, és bizalmat szavaznak saját maguknak, a társaiknak és nekem. Nem színházi munkásokat szeretnék képezni, akik hangya módjára dolgoznak szorgosan, de fogalmuk sincs, mit építenek, ezért fontosnak tartom megosztani velük, hogy milyen ok-okozati szándékok állnak az adott feladat vagy cél mögött. A Maladype művészeit a nézők még nem láthatták kanapén üldögélni egy pohár vízzel, és könnyedén fecserészni az élet banalitásairól, az ő színészi eszköztáruk a polifón szerkesztésű játékok komplexitását aktivizálja. Ennek a rendhagyó színpadi létezésnek a része az is, hogy tudnak egyszerre beszélni, énekelni és mozogni.

Mi a legfontosabb számodra a mostani életszakaszodban?

A hiteles, őszinte, megélt találkozásokon alapuló barátságok. Egyre inkább lenyűgöz az általam tisztelt és szeretett idősebb színészgeneráció – Béres Ilona, Kútvölgyi Erzsébet, Almási Éva – bonyolultan rugalmas elefántmemóriája és rendíthetetlen hűsége. Egyikük sem felejti el megemlíteni a mestereit, hogy milyen meghatározó találkozások alakították a pályájukat és energetizálták művészi fejlődésüket. Őket hallgatva a fényes szellem diadalát érzem. Sokfelől szerzett tapasztalataik haikuszerű példázatokba való sűrítése lenyűgöz, és arra inspirál, hogy emberként és alkotóként még inkább a lényeget, a mondanivalóm pontos kifejeződéséhez szükséges minimumot keressem.  

Mesés Gáspár (Ignác király) és Lukács Andrea (Margit királyné) a Maladype Yvonne című előadásában. Fotó: Puskel Zsolt

Nagy ajándék a tehetséged, de ahogy hallgatlak, bizonyára teher is, mert különösen érzékenyen szemléled a téged körülvevő világot.

Az érzékenységem is egyfajta tehetség. Élhetek és visszaélhetek vele. Ezért tartom lényegesnek, hogy társulati szinten megmutatkozó kvalitásainkat is következetesen ápoljuk és fejlesszük. A művészileg fejlett és jó erőben lévő együttes mágnesként vonzza a valódi tehetségeket, a pozitív és tiszta kisugárzású játszótársakat.

Bognár Gyöngyvér és a Maladype színészei a Merlin című előadásban Kisvárdán
Fotó: Godó-Révész Rebeka

Jelenleg mi köti le az időd?

Készülök a Merlin budapesti bemutatójára, és egy izraeli szerző, Roy Chen kortárs darabjának színpadi adaptációjára a Maladype társulatával. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős osztályával végre tető alá hozom a Covid miatt elhalasztott vizsgaelőadást, a Csoportkép hölggyel című regényátiratot. Az évad végén a bukaresti Odeon Színházban rendezem La Fontaine Állatmesék című fabuláit, ahol nemsokára tervelfogadót tartunk. Párhuzamosan Adam Mickiewicz Ősök című romantikus művével foglalkozom, amit jövő nyáron Lengyelországban állítok majd színpadra. A legfontosabb feladat azonban az, hogy a Maladypének saját játszóhelyet találjunk. Ha sikerül, akkor végre itthon is rendszeresen játszhatunk, és méltó körülmények között tudjuk fogadni majd közönségünket, hazai és külföldi partnereinket. Az elmúlt húsz év alatt nem keveset tettünk le az asztalra, az eredményeink magukért beszélnek, ezért is viseljük nehezen, hogy még mindig méltatlan körülmények között dolgozunk.

Hogyan készültök átlépni a második X-et?

Munkával. Szerencsére tavasszal újból áramlani kezdtek a fesztiválmeghívások, de az időközben feltorlódott egyéb teendők miatt ezeket nem könnyű megvalósítani. Ha tudjuk tartani a jelenlegi tempót, és nem jön egy újabb hullám, akkor szép lassan konszolidálódik a helyzetünk. A jubileumi évad tervei között szerepel repertoárelőadásaink showcase-szerű seregszemléje, évfordulós bemutatóinkhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetések, konferenciák, egy turnésorozat és egy könyv előkészítése is.

Fotó: Toldy Miklós

Melyik a kedvenc városod a sok közül, ahol megfordultál?

Ljubljana. Rendeztem a Mini Teaterben, és imádtam, csodálatos város. Sokáig Párizs volt a kedvencem, mert éltem és tanultam ott. Mára azonban Budapesthez köt minden, ez a bázisom, az otthonom. Imádom a természetet, szeretek túrázni, sportolni, lenyűgöz a tenger, de az utóbbi időben, ha sikerül kiszakítanom egy kis időt, otthon, a lakásomban érzem igazán jól magam. Szeretem az embereket, fontos a családom, a barátaim, de az élmény, amikor végre bezárkózhatok, leemelhetek a polcról egy könyvet és kinyithatom, az egészen különleges. Alig várom, hogy nyugdíjas legyek, és egy hintaszékben ülve naphosszat olvashassak.

A nyitóképen Balázs Zoltán III. Richárd szerepében, Zsótér Sándor rendezésében. Fotó: Németh Mónika