Az ember utólag azon töpreng, mi is történt? Mármint, hogy az a kellemes, konszolidált, tizenhatezres társaság, amelyet az előcsarnokban láttunk, hogyan változhatott fél órával később azzá az önfeledt, éneklő-táncoló, lármás sokasággá, amely üvöltve énekelte az előadóval: "What's love got to do, got to do with it?". A titok természetesen ő maga, a rock and roll királynője.
Ez a nevéhez kapcsolt titulus mindenesetre sokkal tisztelettudóbb, mint a nálunk elterjedt "rocknagyi". Mert Tina Turnerről sok minden eszünkbe jut, csak a nagyiság nem. Konszolidált vörös függöny lebbent ketté az első taktusokra, és klasszikus rock revü-színpadkép fogadta a közönséget, kétoldalt lépcsőkkel, határozott vörös színekkel és lámpasorokkal, négy táncos lánnyal, és középen, vagy tíz méter magas oszlop tetején ott állt az este főszereplője. A Steamy Windows-zal indított, és ha saját nagyinkról lenne szó, máris zavartan fészkelődnénk: a dal a kocsik hátsó ülésein dúló szexcsatákat írja le, amelyektől aztán rendesen párásodik az ablak. És ha azt gondoltuk, milyen ügyes, hetvenévesen már mégsem száguldhat le húszcentis sarokban egy revülépcsőn - hát a következő pillanatban meg kellett állapítanunk, hogy bizony most is húszcentis a sarok, és most is állandóan száguldozik. Rögtön vagy öt pörgős számmal indított, beállt a tánckarba, és miniszoknyában kapkodta a lábait a nála negyven-ötven évvel fiatalabb táncosokkal. (Hogy mindez soha nem volt kínos, az is genetikai csoda.) A hangja szinte a régi, és ez a "szinte" csak annak tűnik fel, aki jól ismeri lemezfelvételeit: bizonyos helyeken elmarad az oktávugrás, vagy kicsit biztonságosabb a zenei variáció - de a hang ma is elsöprő erejű. Mély regiszterei provokatívan búgnak, a magasaktól pedig valósággal lobogni kezd az első sorban ülők haja.
Kilenc dalból állt az első rész, közben kétszer öltözött át - az első öltözés alatt nindzsa-táncosok szórakoztattak, a második után pedig Turnernek a Mad Max című filmben eljátszott szerepét láttuk viszont. (Talán ezt az egy jelmezt és a szőke parókát lenne jó felejteni; pirulva vallom be, az embernek egyszerre jutott róla eszébe Miss Röfi meg egy transzvesztita.)
A második rész ülős, unplugged blokkjában derült ki leginkább, milyen kiváló énekesnő ma is Tina Turner: régi dalokat énekelt blues-ban, a Beatles Helpjét, az I Can't Stand The Raint, meg egykori nagy visszatérésének slágerét, Al Green Let's Stay Togetherjét, és önfeledten muzsikált együtt zenészeivel. Rolling Stones-blokkal folytatta, majd jött az egyetlen technikai gikszer, a James Bond-betétdalban. A Goldeneye első hangjaira megjelent középen egy hatalmas aranyszem, mely egy ponton teleobjektívként szétnyílt, és Turnernek nyilván ott kellett volna állnia mögötte. A videófal azonban nem vált ketté, így Tina némi fáziskéséssel oldalról érkezett, és a dal első hangjaira mikrofonját sem hangosították ki. Ezekkel a nagy technikai támogatással előadott dalokkal mindig az a probléma, hogy nincs lehetőség korrekcióra. A zenekar nem tud az előadó után menni, mert mindent számítógép hangol össze, a videót, az emelőket és süllyesztőket, meg a hangot. Ha valami meghibásodik, csak az énekes tud alkalmazkodni. És ami nyáron Madonnának nem sikerült, azt Tina Turner gond nélkül megoldotta: az első versszak végére már valószínűleg senkiről sem szakadt a hideg veríték a technikai pultban. A Proud Maryvel és a Nutbush-sal ért véget az egyre forróbb hangulatú este - ekkorra a közönség már üvöltve skandálta: TI - NA! TI - NA! - majd Turner még egy lassúval (Be Tender With Me Baby) búcsúzott Bécstől. A koncert elején azzal köszöntötte az összegyűlteket: "Ez jó lesz!" Hát tényleg az volt.
