A színre lépésig civil vagyok, akkor viszont jön a 180 fokos fordulat

Rossini darabját, A sevillai borbélyt próbálják az Eiffel Műhelyházban. Káel Csaba rendezése nem egészen új, legutóbb a Müpában játszották több vendégművésszel.

Friss ötletekkel gazdagodik a produkció, a szereplők is mások; mindenki új eszköztárral formálja a szerepét, másképp gondolkodik a darabról, mint korábban. Káel sok mindenben segít minket, de engedi, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk. Évekkel ezelőtt Békés András rendezésébe álltunk be néhányan, így tehát a szólamokat tudjuk. Nekem például az egyik első budapesti szerepem volt Figaróé. Most az a dolgunk, hogy lényegesen túlzóbbak legyünk: használhatjuk azokat a színészi manírokat, amiket a rendezők általában nem szeretnek a mai operajátszásban.

Ez a verzió a némafilmes időkbe viszi vissza a nézőt. Mögöttünk egy hatalmas, oldalt kisebb képernyőkön közelről látszik a mimikánk, ami, reméljük, rengeteg nevetésre ad majd okot. Eltekintve a technikai eszközök bevetésétől, az, amit és ahogy játszunk és énekelünk, a hagyományos értékeken alapul. Ezért is jó, hogy összeszokott csapatot alkotunk és értjük egymást. A darabot június végén mutatjuk be az óriási Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Ott egy ilyen, valójában kamaraműnek szüksége is van a technikára. Az Erkel Színházban szeptemberben szériában játsszuk ezt a népszerű alkotást.

Az egyik Borisz Godunov-előadáson adták át önnek a kamaraművészi elismerést. Andrej Scselkalov, a duma titkárának szerepe feltehetően az a bizonyos egy szem meggy volt a tejszínes gesztenyepüré tetején. Ebben a szezonban a Valuska című Eötvös-opera – vagy ahogy ő szerette nevezni: zenés színház – címszerepe volt az ön nagy dobása.

Scselkalov figurája önmagában nem lett volna elég ilyen súlyú elismeréshez, de fontos része az évadbeli munkámnak. A Valuska több szempontból is a pályám kiemelkedő állomása. A munkafolyamat is különleges volt, hiszen Rossinit vagy Muszorgszkijt nem kérdezhetem meg, hogy mit szól ehhez a gesztushoz vagy ahhoz a frázishoz... Eötvössel 2023 júliusában találkoztunk először. Ismertette a darab koncepcióját, csiszolgattuk egy kicsit a különböző szerepek hangfekvését. Megkérdezte tőlünk, hogy mit szólunk ehhez meg ahhoz a részhez, könnyen el tudjuk-e őket énekelni, vagy változtasson rajtuk. Szóba került, hogy ő mit gondol az egyes alakokról, és mit gondolunk mi. Többször is felkerestük, és 2023 nyarán, majd néhány próbára ősszel is eljött.

„Mániákus színházba járó ember vagyok” – mondta magáról Eötvös, aki fiatal éveiben sűrűn dolgozott színházakkal, filmesekkel. Elképesztő színházi vénája volt. Valuskát bizonyosan az ön személyiségére írta.

Ezt nem tudom. Korábban már volt szerencsém élvezni a vele való munkát az Operaházban, amikor a Szerelemről és más démonokról című darabját mutattuk be. Úgy érzem, szimpátia alakult ki kettőnk között. Kimondhatatlanul nagy megtiszteltetés volt vele dolgozni. Szerintem akkor kialakult benne a kép arról, hogy hangterjedelemben és színészileg mire vagyok képes. A személyes kötődésem miatt nagyon nehéz erről beszélnem. Őszintén megszerettük egymást az évek alatt.

Ősszel ritkultak a látogatásai a Valuska-próbákon, és a feleségétől, Mezei Maritól megtudtuk, hogy súlyos beteg. Aggódtunk, komoly fájdalmat éreztünk, és drukkoltunk, hogy ott lehessen a premieren. Boldogság, hogy eljöhetett, hogy elégedetten mosolygott, és még elmondhatta: úgy sikerült az előadás, mint várta, sőt még sokkal jobban... Szerintem valóban hozzá és a műhöz méltó előadást hoztunk létre.

Valuska nem egyszerű karakterfigura. Adódtak vele gondjai?

Nem, egyáltalán nem. Imádom az olyan szerepeket, amikben lehet valamit valóban csinálni, és nem csak a sokszor eljátszott, már mindenkiben kialakult képet kell reprodukálni. Példaképem Melis György, de egy-egy jól ismert alakot nehéz utána vagy a régi nagyok valamelyike után eljátszani. Ezért jó, ha egy vadonatúj darabba csöppen bele az ember, amelyben a maga képére alakíthatja a szerepet. Itt ilyen, igazán sokféleképpen megfogható karaktert kell játszani: Valuskát kicsit szellemileg visszamaradottnak ábrázolni, de közben ő „a tiszta ember”. Az őt körülvevő zűrös világban az egyedüli ilyen, akin sem hazugság, sem semmiféle érdek nem fog. Nagyon élveztem, hogy ilyen összetett karaktert formálhatok meg.

Amikor színpadra megy, ezek a gondolatok ösztönösen jönnek elő, vagy előtte elszántan készül arra, hogy ezt kell megcsinálnia?

Addig a pillanatig, amíg ki nem lépek a színpadra, Haja Zsolt vagyok. Ez azért érdekes, mert például a feleségem, Rácz Rita, akit igazi művésznek gondolok, és aki művészcsaládban nőtt föl, már az előadás napján, néha kettővel előtte benne van a szerep „bőrében”. Én a színre lépésig kvázi civil vagyok, akkor viszont jön a 180 fokos fordulat: minden megszűnik körülöttem, és már csak a figura él.

Valuskát megbeszéltük, de egyéb szerepekre hogyan készül föl? Például a Háború és békében Napóleonra, aki ismert históriai alak. Hozzá mi volt a kulcs?

Ó, igen, elég sokat tudunk róla, de Prokofjev Napóleonja nem hasonlít a tradicionális képre. Olyan, mint egy elmegyógyintézeti ápolt, aki egyszer csak bekattan, kirúzsozza magát, és azt képzeli, hogy ő a hadvezér-császár. Nem a történelmi személyiségre kellett felkészülnöm és az ismert gesztusait produkálnom, ellenkezőleg: bohócszerű, kicsit szánalmas figurát alakítottam.

Ridley Scott monumentális filmjét megnéztem, de inkább csak szórakozásképp. A Borisz Godunovban fontos mellékszereplő Andrej Scselkalov, a Duma titkára. Elég egyszerű figura, sok játékra nem adódik módja az embernek. Olyasmi, mint a Lohengrinben a király hirdetője, az az ember, aki közli, hogy az uralkodó érkezik. Az orosz nyelvű operák közül A pikk dáma a kedvencem. Nem feltétlenül Jeleckij herceg figurája, hanem Csajkovszkij zenéje miatt. Gyönyörű muzsika, amely engem magával sodor, hamar eltelik a három és fél óra. Ezt a darabot annyira szeretem, hogy azt szoktam mondani: már Jeleckij áriájáért megéri ezt a pályát csinálni.

A sevillai borbély után lesznek-e új feladatai?

A nyár fontos eseménye, hogy átruccanok Ausztriába és Németországba egy kis Csárdáskirálynő-turnéra, ez könnyed magánprogram lesz. 2025 márciusától nagyon besűrűsödik az évadom: viszonylag közel lesz egymáshoz Gounod Faustjának és Verdi Don Carlosának felújítása. Két Donizetti-operában lépek színpadra. A Stuart Mária bemutató lesz, Lord Cecilt játszom benne. A Don Pasqualéban Malatesta leszek. Régóta ácsingózom erre a szerepre, mert minden komédiás hajlandóságomat kiélhetem benne, a zenei része meg komoly erőpróba. Cecil valamivel egysíkúbb, intrikus figura. A Faust francia nyelvű előadásában Valentinként mutatkozom be. Ez is régi vágyam volt, mint a Don Carlos Posa márkija is. Ha minden a tervek szerint alakul, a március és az április igencsak húzós lesz számomra, úgyhogy majd sokat fohászkodom a Jóistenhez, hogy egészségben tartson.

Szívesen tanul idegen nyelvű szerepeket?

Igen, és elég gyorsan is. Az oroszoknál előnyös volt, hogy egymás után jöttek az operák, ami vélhetően a nyelvi coachunknak is könnyebbséget jelentett. Az iskolában tanult némettel és az olasszal azonban előbb boldogulok. A francia is hamar megy. Az operajátszás anyanyelve az olasz, és a Donizetti- és a Rossini-szerepek nagyon jól állnak a magamfajta énekesnek, aki főként lírai bariton feladatokat kap.

Nem mindig mondta magáról azt, hogy lírai bariton.

Az igazat szólva én sem szeretem beskatulyázni magamat, csak példaként említettem. Mert mit mondjunk Valuskáról? Lírai tenor vagy bariton, esetleg spinto bariton? A mester olyan magasságokat írt a szerepbe, hogy oda egy tenornak sem egyszerű fölkapaszkodni. Énekes vagyok. A Csárdáskirálynőben például Edvint, a bonvivánt játszom, az is úgynevezett zwischenfach (köztes), és a Carmina Burana is csaknem tenorkihívások elé állítja a bariton szólistát.

Milyen sűrűn jár haza Debrecenbe?

Sajnos ritkábban, mint szeretném. Elég sok koncertre hívtak a Müpába, és a napokban rendkívüli feladat adódott: Donner A Rajna kincsében, a Budapesti Wagner-napokon. Ha már a baritonságról beszéltünk: az enyém nem Wagner-hang, de kisebb szerepekben örömmel lépnék be ebbe a körbe. Loge szólama például olyan, amit egy bariton is el tud énekelni, egyszer jó lenne eljátszani.

Novemberben, ha minden összejön, visszatérek Debrecenbe: a Gianni Schicchire kaptam felkérést. Először arra gondoltam, hogy ez a szerep talán még korai a számomra, de aztán úgy határoztam, hogy szeretném magam benne kipróbálni. Egyébként konkrét szerepálmaim nincsenek, mindig az aktuális feladat köt le. Egy idő után nyilván el kell majd engednem a fiatalos szerepeket, és szépen bele fogok öregedni az apafigurákba, például az idősebb Georges Germont-ba.

Kérdezték már, hogy miért nem szerződik külföldre?

Többször felvetődött, de én imádom Magyarországot, a Balaton a mindenem; számomra a budapesti Opera jelenti a Metropolitant meg a Milánói Scalát együtt. A húszas éveimben még bennem is égett a vágy, hogy külföldön megmutassam magam. Versenyeken jól szerepeltem, és az egyik bécsi Nemzetközi Hans Gabor Belvedere Énekverseny után ajánlatot kaptam a Scala stúdiójába. Hívtak tagnak Hamburgba és Drezdába is, de nem mentem el a megbeszélésekre: sikerült jól megbántanom a menedzsereket, és hamar letettek rólam. Ha az Operaház szervez turnét, és ráadásul a feleségemmel együtt mehetünk Japánba, Dubaiba, Indiába, annak örülök, de mindig szükségem van a hazai kötődésre. Úgy érzem, itt megbecsülnek, és nekem ez bőven elég.