Az Alföldön játszódó western nem mindennapi húzás. Érthető ez azoknak, akik nem jártak még Magyarországon?
Sok mindent nem értenek és nem is érthetnek a filmből az amerikaiak, egyáltalán a külföldiek. A torontói közönség három csoportból állt: voltak a közelmúltban kivándorolt magyarok, ők ? azt hiszem ? minden részletét értették, érezték a film minden speciális szimbólumát. Az amerikaiak az általános jelentéseket olvasták ki: az általános emberi motivációkat, az alaptörténetet, valamint nagyon megfogta őket az a western elemeit használó formanyelv, melyben a történetet elmeséljük. És ott voltak még a feketék, akik minden részletében máshogy nézték a filmet, mint a másik két csoport tagjai. A vetítés után odajött például hozzám egy idősebb fekete nő és megkérdezte: tudom, ugye, hogy az észak-amerikai filmekben az első öt perc után le szokták lőni a feketéket. Végig azon izgult ugyanis, mikor lövik le a főszereplőt. Nekem ez se az írás, se a forgatás közben nem jutott eszembe, nem gondoltam volna, hogy valaki ilyesmi miatt fog aggódni, emiatt fogja feszülten figyelni a filmet. Azt halványan gyanítottam, hogy az elmesélésmód rejtélyessége és spirituális jellege közel állhat majd a fekete közösséghez, hiszen ezt én a forgatáson magából a főszereplőből merítettem. Többek között ezért is hangoltam át útközben a forgatókönyvet, mert beláttam, hogy a főszereplővel, Isaach De Bankoléval máshogy kell dolgozni, mint azt eredetileg elképzeltem, ezt a spirituális oldalát kell használni. Mert ez árad belőle.
Elárulhatod, hogy min változtattál a forgatás alatt?
Isaach De Bankolé nem csak mint színész, hanem mint ember, a hétköznapokban megismerhető személyisége is ledobja magáról az explicit, túlságosan konkrét megfogalmazásokat. Akkor is, ha dialógusról, akkor is, ha egy cselekvésszekvenciáról van szó. Gesztusai, tekintete a legegyszerűbb helyzetekben is egyszerre több jelentéssel bír, és ezeket ő sem szereti konkretizálni. Ha viszont ezt tettük volna, vagyis minden mozdulat és tekintet mögé megfejtéseket gyömöszölünk, leegyszerűsítette, lebutította volna a történetet, elveszett volna az a titokzatosság, ami az egész filmet működteti.
Megegyezik ez azzal az üzenettel, amit közvetíteni szerettél volna?
Az üzenet bonyolultabb kérdés, egyelőre csak hangulatról és stílusról beszélek, de még ezzel kapcsolatban is elég bizonytalan vagyok, mert én is csak most próbálom megérteni, hogy mit közvetít ez a film az embereknek. Többek között ezért izgalmas, ha az ember el tud jutni más országokban rendezett vetítésekre, mert itt, a különböző összetételű közönség reakcióinak feldolgozásával folytatódik az a megismerési folyamat, ami évekkel ezelőtt a film első szinopszisának a megírásával elindult. Mint minden filmünknél eddig, ebben az esetben sem tudtam, egészen a bemutatóig, milyen hatásokat vált majd ki a film. Fogalmam sem volt például, hogy egy olyan, a fehér ember számára inkább abszurd és vicces jelenet, amiben egy fekete férfi megjelenik a pusztában, egy isten háta mögötti vidéken, és minden tekintet rá irányul, a feketék számára egyáltalán nem vicces és szégyenérzettel nézik végig. Most, az első vetítések után megtudtam, hogy a film elsősorban emocionálisan hat a feketékre, és inkább intellektuálisan fehérekre.
Azt olvastam egy másik interjúban, tartasz attól, hogy itthon nem értik majd meg a filmet a magyar nézők.
Nem hiszem, hogy ezt mondtam, félreértés lehet. Éppen az ellenkezőjéről van szó. Én azt hittem, hogy Amerikában nem fognak átmenni ezek a speciálisan magyar jelentések. Szerintem Magyarországon inkább az következik, ami szokott, és az előző filmjeimnél is történt: pozitív és negatív értelemben véve is szélsőséges reakciók, minden mindennel összemosva, politika és anyázás.
Az előző nagy filmedet, a Biblioth?que Pascalt Berlinben mutatták be. Azt hihetnénk, nehéz ezek után rosszat mondani például erre a munkára.
Pedig az a film is kapott rendesen. Az első kritika a Hollywood Reporterben jelent meg a berlini bemutató után. Ez a cikk mérgező filmszemétnek titulálta a filmet, és másfél oldalon keresztül tobzódott a lehető legbántóbb jelzős szerkezetekben.
Hogy éled ezt meg?
Nem egyszerű. Sokat gondolkodtam azon, miért nem vágnak bele sokan egy művészeti alkotás elkészítésébe, miért nem valósítják meg az ötleteiket, miért torpannak meg félúton, miért nem lépnek autonóm gondolatokkal a nyilvánosság elé? Persze sok oka lehet, de az egyik biztosan a félelem. Félnek, hogy nevetségessé válnak, hogy tehetségtelennek, ostobának, stb. fogják bélyegezni őket. A megszégyenüléstől, a megaláztatástól félnek végső soron, ami az egyik legrettenetesebb emberi érzések egyike. És ez a félelem nem alaptalan, mert a megaláztatás így vagy úgy üzembiztosan be fog következni. Valahol, valaki le fogja írni, hogy tehetségtelen vagy és ostoba. Tehát ezzel minden esetben számolni kell. Ha király lennék, jelentős összegeket különítenék el éles szemű nők és férfiak, fiatalok és ősz bölcsek számára, hogy a tevékenységemet kritizálják. A minőségi kritika jó dolog. Olyan, mint a jód, csíp de rendbe tesz. Egy csomó dolgot nem láthatsz magadon, amit mások igen. A direkt bántó, rosszindulatú, rossz ösztönök sugallta fröcsögésről pedig nem érdemes beszélni. A filmjeim első számú kritikusa egyébként én vagyok, pontosan tudom, látom azokat a hibákat, amiket elkövettem. Ha pedig valaki annak a világképnek, értékrendnek a létjogosultságát kérdőjelezi meg alapjaiban, amiben élek és dolgozom, vele igazából nincs vitám. Máshogy látjuk a világot.
A Délibáb esetében mit csináltál volna másképp?
Nagyon nehéz ezt megmondani, nem látom ugyanis annak a másik, nem létező munkának az eredményét, amiből kiindult a film. Ezt a történetet 2007-ben írtam, 2010 környékén volt start-állapotban, tehát 2011-re kellett volna kijönnie. Fogalmam sincs, hogy jobban sikerült-e volna, ha akkor, az akkori tapasztalataimmal, és abból a lendületből be tudjuk mutatni. A három, három és fél éves huzavona alatt nagyon sok mindent át kellett terveznem, egy kihűlt anyagot folyamatosan újra felmelegíteni, aktualizálni. Mindenképpen túlhordott gyerekről van szó, de fogalmam sincs, hogy jót vagy rosszat tett-e ez neki, mert nem látom az eredeti munkamenet megvalósulását.
A film alapja Tar Sándor Ház a térkép szélén című novellája, ez azonban leginkább hangulatában jelenik meg a filmben, csupán néhány alap motívumot őrzöl meg a szövegből. Az eredeti terved is az volt, hogy valami újat hozzál létre, vagy ez a munkafolyamat során alakult így?
Igazából három forrásból merítettem. Az egyik az egy sokkal korábbi élményanyag, 1996-ban az elsőéves dokumentumfilmemhez végeztünk kutatást egy szociológussal. Simó Sándor adta a feladatot a főiskolán, hogy dolgozzunk fel egy szociológiai témát. Mi Magyarország deviáns szubkultúráit kutattunk Hajdu-Biharban és Szabolcsban. Találtunk olyan települést, ahol orvhalászatból éltek az ott lakók, a rendőrség pedig mindez ellen csak annyit tett, hogy időről-időre összetörték a szákjaikat. A kutatás során bukkantunk rá egy modern-kori rabszolgatartó telepre is, persze ezt már csak visszafelé, az autóban ülve tudatosítottuk magunkban: olyanokkal beszéltünk, akik egy utászkocsiban húzták meg magukat, egy helyi gazda állatainak a gondozásáért pedig nem pénzt, hanem ételt és ezt a szállást kapták. Később olvastam csak a Tar-novellát, legalább tíz évre rá, ő is egy hasonló történetet ír le. A harmadik forrást azok az újságcikkek jelentették, melyek a modern-kori rabszolgatartás, ahogy ott nevezték, a csicskáztatás dél-dunántúli megjelenéséről számoltak be. A novellát csak annyira követem, amennyire megadja a filmnek az alapszituációt, azt a közeget, ahol ki tudom bontani a történetemet, a témakört, egyben a problematikát, amiben el tudok kalandozni. Ide, a Tar által megteremtett térbe és helyzetbe érkezik meg egy bűne miatt bujkáló idegen, a főszereplőm. Van az egészben valami fura időtlen, kafkai hangulat, szerencsére Tar is elég homályosan fogalmaz és ezt a titokzatosságot, balladai tónust a film megőrizte. De a nagyon feszes, nem egymásra reflektáló dialógusokat is megtartottuk.
Valóban, a novella is sejtelemesen fogalmaz, sokszor az sem egyértelmű, kinek a szájából hangzanak el mondatok.
De én szeretem ezeket. Próbáltuk elkerülni, hogy olyan áldialógusokat használjuk, amikkel általában a filmek többségében találkozunk. A western motívum egyébként már Tarnál is megjelenik. Sajnos mire rákérdezhettem volna, hogy mennyire volt ez szándékos, már meghalt. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy a toposzok, a jó értelemben vett klisék, amikkel dolgozik, melyek a western sajátjai egyébként, szinte kínálják magukat, hogy sokrétű, többletjelentéssel bíró szimbólumokkal helyettesítsük be őket. Ezeknek általában nagyon primer a jelentésük, de sokrétűvé lehet tenni. Például az, hogy a western filmekben vonattal érkezik a hős, az a fejlődést jelképezte ? régi szimbólum ez a western filmek világában. Aki így olvassa a filmet, az nagyon sok mindent fog felfedezni, a néző egy játék részesévé válhat. Miközben a felszínen ez egy nagyon egyszerű film, a lehető legegyszerűbb, minden eddiginél egyszerűbb, csupaszabb, mégis sok rétege van, éppen az egyszerűsége miatt.
Gondolom a fekete főszereplő is egy szimbólum.
Azért használ az ember helyenként szimbólumokat és metaforákat, mert egy bizonyos dolog bonyolultságát semmilyen más eszközzel nem tudja érzékeltetni. Ha néhány mondatban, egy ilyen interjú keretein belül megfelelő választ tudnék adni a film által felvetett kérdésekre akkor nem csináltam volna meg a filmet.
Novemberig mi történik még a filmmel?
Mire Magyarországra ér a Délibáb, legalább öt-hat nagy fesztiválon megfordul, decemberig be van telve a naptárunk. A következő a Black Fesztivál lesz Montreálban, aztán megy Izraelbe, Törökországba és Indiába is.
Egyedül mész ezekre?
Attól függ, hogy mennyire nagyvonalú egy fesztivál, néha meghívják az egész családot is. Legutóbb két fesztiválra is együtt mentünk: Szlovákiában és Szerbiában voltam zsűritag, így míg én megnéztem egy csomó filmet, addig ők nyaraltak. Ez a jó oldala filmkészítésnek.
Filmek sora, színházi előadások állnak a hátad mögött. Egy-egy bemutató után hagysz azért magadnak egy kis időt a pihenésre?
Nekem elég szokott lenni két-három nap, míg regenerálódom, és már csinálni akarok valamit. Ha kiesek a ritmusból, nehezen tudok újra mozgásba lendülni. Általában több anyagon dolgozom egy időben, több forgatókönyvet vagy drámai szöveget írok egyszerre. Most vesszük fel újra egy három éve elkezdett, de félbe maradt film forgatásának szálait, minden energiámmal azon vagyok, hogy ezt befejezzük. Ugyanaz a helyzet ezzel, mint a Délibábbal. A forgatókönyvet régen írtam, ezért folyamatosan aktualizálni kell. Szerencsére a folyamat végén járunk most, tehát ha sikerül a közeljövőben megtalálni az anyagi forrásokat, be tudjuk fejezni a forgatást. Ha viszont ez nem sikerül, újra kell írnom a könyvet. Közben párhuzamosan a Maladype Színházban rendezek egy előadást és annak az anyagát írom, ami nagyjából az elmúlt három év nagyon furcsa társadalmi és egzisztenciális átalakulását veszi górcső alá. Elég sok naplójegyzet és levelezés áll a rendelkezésemre, és bár az ehhez hasonló interjúk során sok mindent kidumálok most magamból, úgy gondolom jobb, ha valamiféle művészi szűrőn megy keresztül mindez.
Több interjúban is említetted, elégedetlen vagy a hazai körülményekkel.
Igen, tarthatatlanná vált számomra az a létforma, amibe a Délibáb elkészítési procedúrája belekényszerített. De nem akarom ismételni magam.
A Délibáb hányattatott sorsa egyébként egyedi eset?
Viszonylag kevés a kommunikáció a filmesek között, szóval nem tudom.
Itthon vagy külföldön?
Magyarországról beszélek természetesen. Keveset beszélnek egymással az emberek, tényleg nem tudom, hogy másokkal hogy történik, hogy történt. Azt tudom, hogy voltak filmek már előkészületben 2010 környékén, amelyek csak most kerülnek moziba, tehát valószínű, hogy nem egyedül vagyok a kis történetemmel. Például Pálfi Gyurinak a Toldi című projektjéről három évvel ezelőtt jelentették be először, hogy támogatják, de mégsem tudni, mi lesz a sorsa a filmnek. Ezt is csak az újságokból tudom. A Nagy füzet is sokáig állt előkészületben. Egy film esetében számos probléma léphet fel onnantól kezdve, hogy az időjárás nem megfelelő, odáig, hogy a szereplők visszamondják a felkérést. Ha ráadásul még a finanszírozási rendszer sem biztonságos, bizonytalan a jogi vagy politikai környezet, ha bármi bármikor előfordulhat, egészen egyszerűen őrültség belevágni a forgatásba, mert elvesz az életedből három-négy évet, miközben semmi mással nem tudsz foglalkozni. Sok pénzről van szó, és ha már elkezdtél költeni a filmre, belekerülsz egy spirálba, amiből nem lehet kilépni. Végig kell csinálni. Én elvesztettem a bizalmamat, és azt a harcot sem akarom végigcsinálni, ami az elvi kérdésekről szól, ehhez partnerek kellenének.
Támogatásokra viszont szorul a film, de akkor honnan lehet azt beszerezni?
Nagyon sokféleképpen és sokfelé lehet filmet csinálni. Nem feltétlenül kell óriási költségvetés hozzá, annyira egyszerűvé vált mára a mozgóképrögzítés, annyiféle technika létezik, hogy kizárólag ötlet, szellemi tevékenység kérdése az, hogy valaki filmet csináljon. Nem feltétlenül pénz kérdése, nem feltétlenül sok pénz kérdése. Meg lehet csinálni nagyon egyszerű eszközökkel, nagyon kevés emberrel is egy filmet. Baráti közösségekben. Én is keresem a lehetőségeket, nagy élvezettel csinálom ezt. Próbálom helyzetbe hozni, újrateremteni magam.
Mert nem szokásom bejelenteni semmit. Nem vagyok politikus. Megkérdezték többek között, mit fogok csinálni a jövőben, mondtam, nem tudom még, valószínűleg elutazunk. Ebből lett az, hogy Hajdu Szabolcs bejelentette stb... Ez zsurnalisztikai szenzációhajhászás. Nyilván az újságírók úgy érzik, a társadalmat manapság érzékenyen érinti a kivándorlás problémája, és erre rá kell erősíteni. Ez szimpla demagógia. Ki a fenét érdekel az, hogy én hol élek? Az igazság az, hogy mi folyamatos mozgásban vagyunk, mozdultunk már kelet felé és nyugat felé is az egész családdal. Legutóbb Las Vegasban éltünk, és többek között a Délibáb kedvéért jöttünk vissza. Emlékszem az első évben sajnáltuk a pénzt olyan dolgokra, amelyek a lakás otthonosabbá tételét szolgálták volna, mert úgy gondolkodtunk, hogy csak ideiglenesen vagyunk itt. Aztán három év lett belőle. Három csupa felesleges mozdulattal eltöltött év, mialatt volt időm gondolkodni, mi várhat rám itt, Magyarországon a következő évtizedben. Mit mondok, ha megkérdeznek, mit csinálok, miért csinálom. Mi a válaszom saját magamnak? Nehéz meggyőző feleleteket találni, csak csupa mellébeszélés, magyarázkodás.
A Délibáb esetében megfogadtam, hogy a munkafolyamat alatt nem adok interjút egészen addig, amíg a film dobozba nem kerül. Attól tartottunk, ha rosszul viselkedünk, azaz nyilvánosan kritikát fogalmazunk meg a Filmalap működésével vagy a politikával kapcsolatban, megnehezítik a munkánkat, ad abszurdum visszavonják a támogatást. Rengeteg melója volt már benne mindenkinek, valószínűleg tényleg felelőtlenség lett volna kockáztatni, mert hát ki tudja? Tőlünk, az erre a filmre adott támogatást addigra már háromszor vették el és háromszor adták vissza. Érthető volt a félelem. Egyetlen interjút adtam útközben, jöttek is rögtön az e-mailek, hogy óriási a felháborodás, kaptunk pénzt, mért dumálok. Úgy döntöttem tehát, hogy nem fogok addig a film hátteréről beszélni, amíg kész nincs, és csak utána mondom el, amit el kell mondanom. De nem azért, mert mintha ezzel valami különös célom lenne, vagy azt gondolnám, bármit is megváltoztathatnék ezzel. Nem hiszek ebben. A saját lelkiismeretem megnyugtatása végett mondom, amit mondok, és hogy úgy zárjam le ezt a hosszú történetet, ahogy az a filmnek kijár, és ami a szellemiségével szinkronban van. Valószínűleg ezek a coming out típusú interjúk is elapadnak a magyarországi bemutatóval. A következő lépés, ami ezt az időszakot, az elmúlt három évet célozza meg a feldolgozás szintjén, az az említett színházi előadás lesz.
Trilógia, színészet, inspiráció
A Délibáb eredetileg egy trilógia része lett volna, Tar három művét szerette volna Hajdu Szabolcs feldolgozni. A Te országod című film az egyik ilyen művén alapszik. Szó volt arról, hogy a 30 perces filmet nagy filmmé bővítik, ?de én ezzel már nem akarok foglalkozni?. A Csóka című cigánynovella szerepelt még a terítéken, de ebben a témában az utóbbi időben Fliegauf Benedek és Hajdú Eszter megtették azt, amit filmesként Hajdu Szabolcs is kötelességének érzett. Úgy alakult azonban, hogy a Délibáb mégiscsak egy trilógia elemévé vált. Három filmje lényegében a szabadságról, a hatalom és az ember viszonyáról szól: a Fehér tenyérrel kezdődik, mely a szocializmus ideje alatt mutatja be a sportoló gyerekek kálváriáját, míg a Biblioth?que Pascal a szexrabszolgaság témáját járja körbe. Ezt követi a Délibáb, mely már konkrétan beszél a modern-kori rabszolgaságról. ?Azt hiszem, ezzel le is zártam ezt a dolgot, egész eddigi életem erről szólt gyerekkoromtól kezdve, szeretnék már más témákkal is foglalkozni.?
Hajdu Szabolcs ugyan feltűnik még egy-egy darabban vagy filmben színészként, és élvezi is ezt a ?játékot?, valódi kielégülést a rendezés jelent számára. Ehhez az inspirációt a jó irodalmi szövegek, esetleg egy-egy képzőművészeti alkotás nyújt számára. ?Ezek képeket, történetfoszlányokat, asszociációkat hívnak elő, a világ megismerésének új lehetőségeit mutatják. A hagyományos értelemben vett sztori engem untat. Minden munka során azon kapom magam, hogy szeretném leszakítani magamról a történeti én-t. Az úgynevezett történetek többsége mögött spekulációt érzek, ami hervasztóan hat rám. Sokkolni, meggyőzni, meglepni akarnak ezerszer látott fordulatokkal. Érzelmekre hatni kidekázott technikákkal. Ilyenkor átverve, manipulálva érzem magam.?
Szerinte a képzőművészet, költészet és a zene képes arra, hogy megmutassa a jövőt, filmben az igazán korszerű gondolatok jelentős késéssel tudnak csak megjelenni. Mire egy film elkészül, változik a világ, így más művészeti ágak képviselőinél lassabban reflektál a valóságra. ?A zene a költészet és a képzőművészet zsigerileg tapogatja le a világot, egyfajta kisülés, a film viszonylag ritkán lehet kisülés, jó esetben inkább az adott kor megérlelt, esszenciális összegzése.?
Délibáb
A magyar pusztán játszódó film egy afrikai futballista történetét meséli el, aki menekülni kényszerül a hatóságok elől egy eladott mérkőzést követően. Francis egy világtól elzárt tanyán talál menedéket mélyen a puszta szívében, ám hamarosan rádöbben, hogy a tanya valójában egy modern kori rabszolgatelep. Megjelenésével felkavarja a helyiek életét, az apátiába süllyedt foglyok a megmentőt, a kiskirályként uralkodó Cisco a riválist látja benne. Francis azonban nem vágyik a hős szerepére, az első adandó alkalommal menekülni próbál, de a puszta csalóka tájain lehetetlen eligazodni. Szökési kísérlete miatt a rabszolgák közé kerül, és akaratán kívül mégis lázadó válik belőle.
Jól fogadta a filmet a közönség a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon (Toronto
International Film Festival (TIFF)
?A világ legnagyobb méretű fesztiválja a torontói, iszonyú sok filmet vetítenek, a katalógusa két-három ujjnyi vastag. A filmek köré mégsem szerveznek akkora felhajtást, legalábbis nem az ilyen típusúaknál, mint a Délibáb. Ez meg is felel az ízlésemnek, nagyon szeretem az egyszerű, szimpla vetítéseket. New Yorkból átjött a főszereplőnk, Isaach De Bankolé, New Jerseyből a film zeneszerzője, Billy Martin, Taschler Andrea producer és ott volt Jim Stark, a film kooproducere és társírója. Plusz néhány régi barát is, például Szabados Misi, akit a Sose halunk meg című filmből ismerhetünk. Gimnáziumi osztálytársam volt, már egy ideje Kanadában él.
Összesen négyszer vetítették a filmet: a premier előtt külön levetítették a sajtónak és még kétszer leadták. Természetesen kíváncsi voltam utána az emberek véleményére: a beszélgetésre csak rövid időnk nyílik ilyenkor fenn a színpadon, de folytattuk az eszmecserét egy kávézóban.
Ez a fesztivál presztízst ad a filmünknek, segít bekerülni a köztudatba, néhány nap elteltével megjelentek az első nagyobb kritikák is. A mérvadó amerikai szaklapok nagyon pozitívan nyilatkoztak a filmről: a The Hollywood Reporter, a Screen International és az Indiewire is elismerően írt róla.?
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
