Bizonyos helyzetekben jót tesz, ha keményen fognak

Az első színházi élményed inkább elrettentő volt, semmint magával ragadó. Hogyan szippantott be később mégis a színház világa?

Igen, a napokban jutott eszembe újra, és nagyot derültem. Nehéz elfelejteni azt a pillanatot, amikor hétévesen megnéztem A nyomorultakat, és az elmaszkolt nagybátyám, Bakos-Kiss Gábor láttán rémület fogott el. Bár dermesztő élmény volt, nem volt ez ismeretlen terep számomra – addig már részt vettem néhány vers- és mesemondó versenyen az iskolában –, mivel édesanyám magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő volt. Ezáltal a mese és a színház hamar bekúszott az életembe.

Gyerekkoromban rengeteget olvasott nekem, általában ez volt az utolsó program lefekvés előtt. Az irodalom mellett szenvedélyesen szerette a zenés színházat. Emlékszem, az autóban gyakran szóltak a Valahol Európában dalai, vagy az akkoriban nagy durranásnak számító Rómeó és Júlia musical – és persze Cserháti is rajta volt a lejátszási listán. Ezek az élmények döntő szerepet játszottak abban, hogy a felvételinél a Színművészeti Egyetem mellett döntöttem.

De nem vettek fel azonnal.

Kiestem már az első rostán. Csalódott voltam. Többek között azért is, mert semmilyen indoklást vagy visszajelzést nem kaptam, hogy mi alapján született a döntés. Aztán végül túltettem magam rajta, hiszen kezdődött a szóbeli érettségi, majd a nyár, ahol el kellett döntenem, hogyan lesz belőlem színész. Otthon nem hittek abban, hogy ez a dolog összejöhet, ezért elszöktem Budapestre rokonokhoz, hogy felvételizhessek a Magyar Színház akadémiájára, ahova fel is vettek. A következő felvételin kerültem be az egyetemre.  

Zsótér Sándor lett az osztályfőnököd. Őt ismerted?

Csak legendákat hallottam róla. Megnéztem néhány interjúját, jó pár előadását, és az volt a benyomásom, hogy nagyon impulzív és erős személyiség, akinek mindene a színház. Látszott rajta, hogy konzekvensen képviseli az elképzeléseit. Továbbá volt egy megérzésem, hogy le fogja törni a szarvamat, és azt is tudtam, hogy ez jót tesz majd.

Ha kicsit megzaboláznak?

Igen. Mindig elég határozott elképzelésem volt a világról, és bizonyos helyzetekben jót tesz, ha keményen fognak.

Az egyetemen milyen osztályotok volt?

Ezen sokat gondolkodtam azóta. Szép emlékeim vannak. Tulajdonképpen az egyetemen kívül nem jártunk össze csapatostul, inkább klikkesedtünk. Az viszont köztudomású volt, hogy hatékonyan dolgoztunk együtt. Meggyőződésem, hogy a színházban nem kell egymást szeretni. Egyszerűen felmész a deszkákra, és az a kérdés, hogy ott félre tudod-e tenni a színpadon kívüli, személyes dolgaidat egy közös ügy érdekében, ami mindenkinek egyformán fontos.

Egy korábbi interjúban beszéltél arról, hogy úgy érezted, az egyetemi évek alatt kicsit skatulyába kerültél, folyton vidéki karaktereket játszottál.

A habitusom miatt nem tudom eltagadni, hogy honnan származom. Nagyon dinamikus embernek tartom magam, az egyetemi évek alatt pedig még ennél is impulzívabb voltam. Gyerekkoromtól kezdve focista szerettem volna lenni, ezért rengeteg időt töltöttem tömegsportban. A pályán és az öltözőben is a „beszédesek” közé tartoztam. Olyan közegben nőttem fel, ahol a kamasz fiúk folyton bizonyítani akarták a fölényüket – akár fizikai, akár verbális eszközökkel. Aki nem állta a sarat, azt gyorsan félresöpörték. Ezzel a mentalitással robbantam be a színházi és filmes világba. A legtöbben erre az energiára figyeltek fel, és arra, hogy bármikor elő tudom venni a „szabolcsi tájszólásom”. Játszottam Mágnás Miskát, A falu rossza Göndör Sándorát, Az énekesmadár Kömény Mókáját, Kárpáti Péter Pájinkás Jánosát, tehát jöttek ezek a fiúból épp férfivá cseperedő karakterek. Ráadásul állandóan bajszot kellett hordanom.

Most is bajszot viselsz.

Ez most a saját döntésem. Szóval egy ideig úgy tűnt, hogy benne ragadtam ebben. De tudom, hogy ez elindul majd más irányba is később. Az elmúlt öt évem így telt, de a következő évadban például áttérek a zenés színházi vonalra.

A Majdnem menyasszony című filmben te voltál a „rosszfiú”.

Az első olyan szerepem volt, amikor nem egy kedves, jó szándékú fiút játszottam, hanem kora aljas és számító politikusát, aki bármi áron érvényt szerez az akaratának. Nagyon élveztem. Most értettem meg azt az idősebb színészektől gyakran hallott mondatot, hogy sokkal jobban esik negatív karaktert játszani, mert az összetettebb és izgalmasabb.

Mire ebben a filmben szerepet kaptál, már volt forgatási rutinod.

Szerencsésnek mondhatom magam, mivel már az egyetem alatt megtalált a 200 első randi, majd jöttek a tévé- és mozifilmek, de egy igazi nagy főszerep még várat magára. Az utóbbi időszak filmes szempontból kicsit csendesebb, bizonyára azért is, mert az időm nagy részét Győrben töltöm, így nem vagyok annyira szem előtt. De nem vagyok kétségbeesve.

Miért döntöttél a Győri Nemzeti Színház mellett?

Korábban a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban játszottam, ami lényegesen visszafogottabb lehetőségekkel és nézőszámmal rendelkezett. Amikor Gábort (Bakos-Kiss Gábor színész, rendező – a szerk.) kinevezték igazgatónak Győrbe, akkor magától értetődő volt, hogy Móczár Bence barátommal együtt vele tartunk. Érdekesség, hogy már korábban is szerettem volna a győri színházhoz csatlakozni, meghallgatáson is voltam, ám a Covid keresztülhúzta a számításaimat. Nagyon megszerettem a várost. A színház épülete szerkezetileg és infrastruktúra szempontjából kivételes. A társulattal is hamar megtaláltuk a közös hangot, és olyan szakmai kihívásokat tudok magam elé állítani, mint egy monodráma vagy akár a rendezés.

Az egyértelmű volt, hogy Gáborral a családi kapcsolaton túl szakmailag is jól tudtok együttműködni?

Sok szempontból hasonlóan gondolkodunk a színházról, még több szempontból pedig homlokegyenest másként. A dolgok megvalósításáról például szinte mindig eltér a véleményünk, de az ő gondolatisága és világlátása rengeteg dologra megtanított. A véleményeink megférnek egymás mellett, az építő jellegű kritikát pedig elfogadjuk egymástól. Más generáció vagyunk, más korban szocializálódtunk, természetes, hogy mást veszünk észre, vagy különböző dolgokat tartunk fontosnak.

Az említett monodráma ötletét régóta érlelted. De miért éppen Shakespeare III. Richárdját akartad színpadra állítani?

A Covid alatt többször elolvastam a drámát, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a történet remekül működne monodráma formájában. Richárd karakteréhez szerintem a kulcs az a fajta paranoia, ami egy hatalmon levő embert könnyen elér, miközben retteg hatalmának elvesztésétől. Elsősorban olyan személyek kezdenek ilyen érzéseket táplálni magukban, akiknek nincsenek valódi emberi kapcsolataik. Akik a saját buborékjukban élnek.

Ez ma egyre gyakoribb, hiszen minden technikai fejlődés hátulütője, hogy elszigetelődik ember az embertől. Nyomunk egymásnak egy like-ot, vagy küldünk egy hangüzenetet vagy videót, de egymás szemébe nézve lényegesen kevesebbet kommunikálunk, mint öt évvel ezelőtt. Ez ahhoz vezet – hogy magyartalan kifejezéssel éljek –, hogy az ember „elrichárdosodik”. Innentől kezdve pedig mai történetnek értelmezhető. Emberek tömegét látom elmagányosodni, az ebből fakadó frusztráltság pedig már akkor is tetten érhető, ha autóba ülsz, vagy felszállsz egy vonatra.

Te higgadt tudsz maradni?

Igyekszem megtalálni a belső lelki nyugodtságomat. Vérmérsékletemből adódóan ez hol sikerül, hol nem.

Az előző évadban a rendezésre is lehetőséget kaptál. Miért éppen a Szaffit választottad?

Két zenés gyerekelőadásról beszélgettünk az előző évad végén: a Vukról és a Szaffiról. Mindkét anyagot tanulmányoztam, de már az elején egyértelmű volt, hogy a Szaffit fogom választani. Egyrészt úgy éreztem, hogy jól kiosztható a társulatra, másrészt nem akartam a kollégáimat azzal terhelni, hogy már reggel 9-kor a fodrásztárban kell ülniük a rókasmink miatt. A Dargay-féle Szaffi ráadásul meghatározó része a gyerekkoromnak. A mi előadásunk – Szemenyei János zenéjével – olyan, mint egy „Parno Graszt-musical”. A darabnak ez volt az első kőszínházi premierje, semmilyen viszonyítási alapom nem volt, ami szabadságot adott. A visszajelzések alapján hatékony, nyugodt és rendkívül termékeny próbafolyamat volt.

Te is így élted meg?

Nem, dehogyis. Fogytam öt kilót három hét alatt. Rettenetesen izgultam. Első rendezésem, zenés darab, nagy felelősség. Szerencsére az előadásnak nagy sikere van, ősszel pedig átkerül a nagyszínpadra.

Milyen feladatok várnak a következő évadban?

Az évadot két rendezéssel indítom. A rút kiskacsát mutatjuk be októberben a Kisfaludy színpadon. Az Andersen-mesét szinte mindenki ismeri, ennek a történetnek számos rétege van. Mit jelent egy közeg, amelyik nem fogad be? Hol van a helyem a világban? Mit jelent a megszépülni kifejezés? Ezeket a témákat körüljárva szeretnék egy olyan előadást létrehozni, amelyet a sulibérlet közönsége közösségi élményen keresztül élhet át, és magával vihet belőle valamit a hétköznapokba.

A másik bemutatóm novemberben Agota Kristof A nagy füzet című regényadaptációja lesz a Padlásszínházban. A Forte társulat előadása élénken él bennem, nagy kihívást jelent majd elvonatkoztatni az emléktartományomtól. Különösen örülök, hogy három egyetemi hallgató is nagy és komoly szerepet visz majd az előadásban.

Ezeket a darabokat te választottad?

Igen. Az Andersen-történet hamar megtalálta a helyét, A nagy füzeten sokat gondolkodtam. Egyik éjszaka arra riadtam fel álmomból, hogy Agota Kristof regénye alkalmas lenne a Padlásra, kevés szereplővel. A játéktér viszonylag kicsi, mindössze 50 néző tud jegyet váltani, tehát olyan darabokon érdemes gondolkodni, ami kevés szereplővel is jól működik. A nagy füzet ilyen. A témája pedig sosem volt ennyire aktuális. Mit tesz az emberrel a háború? Novemberben bemutató.

De közben azt mondtad, átnyergelsz a zenés vonalra.

Színészileg. Decemberben bemutatjuk a nyáron a Margitszigeti Szabadtérin debütált Rudolf musicalt, aztán a táncdalfesztiválos dalokkal teli Tanulmány a nőkről-t. Végül pedig visszatér az operettvonal: Zsupán Kálmán leszek a Marica grófnőben. Szóval növesztem a bajuszt.

A Szentivánéji álom Demetrius szerepéért júniusban elnyerted a színészzsűri díját az Országos Színházi Találkozón. Pedig Ilja Bocsarnikovsz rendezése nem épp színészközpontú előadás.

Érdekes, hogy kívülről így tűnik, mert rengeteg energiát és időt fordítottunk a játékmódra. Majdnem minden ötletünket örömmel fogadta és beépítette az előadásba. Őszintén mondom, régen dolgoztattak meg ennyire. Talán utoljára az egyetemen. És meg kell mondjam, hiányzik az ilyen típusú munka.

Sokszor gondolkodom azon, hogy a mi generációnkat, a harmincas éveikben járókat mi inspirálja művészileg. A válasz az, hogy érvényes színházat létrehozni, ami reflektál valahogyan a világra. De a mi meglátásaink és tapasztalataink teljesen mások, mint egy két generációval feljebb lévő rendezőé. Ilja közel volt hozzánk korban, akárcsak Vladi (Vladimir Anton rendező – a szerk.). Közös az emléktartomány nagy része. Ilyenkor nagyon könnyű kapcsolódni és dolgozni. Inspiráljuk egymást. A generációmban most élő és alkotó fiatal pályatársaimmal való közös munka izgat a leginkább. Milyen tartalmat és milyen formában szeretne közölni az Y generáció, a most fiatal felnőttek. Az ilyen típusú színházra is ki vagyok éhezve, akárcsak a zenés műfajra, de akár a fizikai színházat is idesorolhatnám. Szóval minél színesebb az évadokban hirdetett repertoár, annál boldogabb vagyok.

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu