Hajgató Terézia munkáinak fókuszában a szék motívuma áll. Ám az ő kompozícióban nem a megszokott mindennapiságában jelenik meg a hétköznapi tárgy. Az alkotó festői eszközökkel antropomorfizálja a szokványos bútorformát, ami már annyira a részévé vált a hétköznapjainknak, hogy sokszor szinte észre sem vesszük. Hajgató személyiséggel, emberi minőségekkel ruházza fel, így lelkiállapotok, érzelmek, magatartásformák, hangulatok, élethelyzetek és emberek közötti szituációk hordozójává válik.
A Székfoglaló című kiállítás különlegessége az, hogy e sajátos művészi vízió kiteljesedését különböző médiumok formájában érhetjük tetten a Godot Labor négy szintjén.
Hajgató a klasszikus festészeti megszólalásmód mellett újabb utakat talált témájának kibontásához. Az első emeleti kiállítótérben például kizárólag kis méretű fotókat találunk. Ezek különlegességét intimitásuk adja. Ahhoz, hogy alaposan megszemléljük a részleteiket, közel kell hozzájuk hajolnunk, mintegy be kell lépnünk az aurájukba. Így mi magunk is párbeszédbe kerülünk az antropomorfizált bútorokkal: érezzük a jelenlétüket, és szinte halljuk, amint megszólítanak bennünket. A felborult székek kibillent érzelmi állapotokról mesélnek: érzékeljük a fájdalmukat, kínjaikat, empátiát ébresztenek bennünk.
Egy másik fotón budoárszerű jelenetbe csöppenünk: sejtelmes vörös fények között két fotel párbeszédébe „hallgatunk bele”. Ez a fotó is nagyon behúz. Kívülálló megfigyelőnek érezzük magunkat: voyeurnek, aki bensőséges dialógus foszlányait igyekszik felfejteni. Nagyon izgalmasak azok a fotók is, amelyeken különféle árnyékokat vetnek a székekre az őket körülvevő, de a képen nem látszó tárgyak. A környezet e darabjai éppen olyan mintázatokat rajzolnak a bútordarabokra, mint amelyek Hajgató festményein is visszaköszönnek. A fény-árnyék játékok pedig könnyed légiességet kölcsönöznek ezeknek a kompozícióknak.
A lépcsőn felfelé haladva Hajgató egyik installációja fogadja a látogatót. Különféle színű és mintázatú székek bizonyos darabjaiból áll.
Ezek az elemek látszólag esetlegesen hevernek egymáson, érnek össze vagy épp válnak szét. Az együttes azonban valójában minden részletében alaposan átgondolt, és képes olyan létállapotot közvetíteni, amely sokunknak sajátja. Testi-lelki széthullásról, a mentális egészség felbomlásáról, érzelmi összeomlásról is szól. Az egyik sarokba installált, Darabokban című párdarabja is hasonló érzeteket közvetít.
A kiállítás második szintjén az Elveszett mimikri című sorozat emblematikus és legfrissebb darabjai között bolyonghatunk. E festmények érdekes módon hívják játékba a befogadó tekintetét. A székek minden esetben a valóságból kimetszve, elvont terekben jelennek meg, ezek színei és mintázatai határozzák meg a művek hangulatát. A hétköznapokban a székek huzataiként ismert, elfogadott színek és minták túllépnek a tárgyak határain, és az őket körülvevő teret is birtokba veszik. Így a kompozíció síkszerűvé és dekoratívvá válik.
Ám a képek különlegességét nemcsak ez adja, hanem az is, hogy az ornamentika és a színek vizuális összjátéka különféle érzeteket kelt a befogadóban.
Hajgató remekül játszik azzal, hogy az egyes árnyalatok, színhőmérsékletek mennyire eltérő érzelmeket képesek kiváltani a nézőben. Ebből a szempontból nézve a kompozíciói Kandiszkij színekről alkotott gondolatainak folytatásaiként értelmezhetők. Az orosz festő ugyanis 1912-ben megjelent, A szellemiség a művészetben című könyvében arról beszél, hogy az új művészet a színek nyelvén fog beszélni. Minden árnyalatról el is mondja, hogy milyen töltés hordozója.
„Általában a szín olyan erő, amely közvetlenül hat a lélekre. A szín a billentyűzet, a szemek a kalapácsok, a lélek a zongora a húrokkal. A művész a kéz, amely játszik. Megérinti az egyik vagy másik billentyűt, és megrezegteti a lelket.”
Szemben a korábbi színelméletek felállítóival, így Goethével is, Kandinszkij nem a színképpel foglalkozott, hanem a színnek a lélekre tett hatásával. És tulajdonképpen Hajgató kompozíciónak is ez a magva. Az Elveszett mimikri XXXI például az élénksárgákkal és a vibráló vörösökkel a felhőtlenség érzését hívja elő a befogadóban. Ezt a hangulatot tovább erősítik a ginkgo biloba levelek legyezőszerű mintázatai. A kollekció XLVII. darabjának hideg kékjei légiessé, lebegővé, a XLVIII. lágy rózsaszínei líraivá teszik az adott kompozíciót. A XXXVI. esetében a komplementer kontrasztok feszültséget teremtenek a képen. A piros és a zöld egymásnak feszülését azonban feloldják a neonos narancs árnyalatok.
E festmények azonban nemcsak a színeik által vonzzák a tekintetünket. Olykor épp az ornamentika adja a kompozíció különlegességét.
A különféle hőmérsékletű és tónusú színek egymásmellettisége olykor a mintázatot hangsúlyozza, a forma és a háttér különbözőségét pedig gyengíti, és így közelíti a képet az absztrakcióhoz. Az Elveszett mimikri XIV vagy XV esetében e miatt a játék miatt a forma teljesen belevész a burjánzó mintákba, de ugyanez a helyzet a XII esetében is, ahol Hajgató a Moire-effektust beépítve dinamikus felületet teremtett. Az ornamentika olykor tapétaszerű mintázattá alakul, William Morris rajzolatait vagy a Bauhaus formavilágát idézi.
Hajgató remekül játszik a forma és a háttér viszonyával, amelyek legtöbbször egymásba olvadók. Néhol azonban a szék és a mögötte levő tér precízen különválasztható egymástól. Ez a játék az egyén környezethez való viszonyának kétféle pólusát érzékelteti. Társadalmi lényként olykor alkalmazkodunk a környezetünkhöz, és a személyiségünket feladva beleolvadunk a tömegbe, máskor azonban domináns személyiségként kitűnünk belőle. A szék e gondolat mentén egyszerre válik az alkalmazkodás, az alázat, a megadás, valamint az uralkodás, a kiemelkedés szimbólumává.
A kiállítás a negyedik szinten Hajgató a legfrissebb munkáit tárja a látogató elé.
Korábban még nem láthattuk Csoportkép I és Csoportkép II című munkáját, amelyek terét a különböző méretű és formájú székek egymásmellettisége definiálja. A sorozat első darabján jól megkülönböztethetők a homogén háttér előtt megjelenő sokféle szék körvonalai, míg a második esetében a háttér szekvenciálisan ismétlődő mintázata magába olvasztja a bútordarabokat. Ám mindkét festmény úgy hat, mintha egy baráti társaság állt volna össze egy kép erejéig, hogy megörökítsék a pillanatot, amikor összeültek, és jót beszélgettek. Ezen az emeleten láthatók Hajgató kis méretű székszobrai is, amelyeken az alkotó folytatja a festményeken megkezdett játékokat.
Hajgató Terézia művei – legyen szó festményről, szoborról, fotóról vagy installációról – olyan érzelmi tartalmakat, impressziókat közvetítenek és keltenek a befogadóban, amelyek szavakkal vagy fogalmi narratívákkal csak nehezen megragadhatók. Ha azonban – mint a kiállítás feliratában olvasható – belehelyezkedünk a színek, minták és motívumok játékába, benyomásaink és intuíciónk révén közelebb juthatunk hozzájuk.
Hajgató Terézia Székfoglaló című kiállítása a Godot Laborban, december 19-ig látogatható.
Fotó: Kultúra.hu/Beliczay László
