Huszonhárom évvel ezelőtt ugyanezen a színpadon, Székely Gábor rendezésében Cserhalmi György játszotta a címszerepet. Az úri, daliás férfialak helyébe most ? Zsámbéki Gábor koncepciója szerint ? egy elhanyagolt és máris eléggé elhasználódott fiatal középkorú értelmiségi lépett. Fekete Ernőre kirojtosodott zakót, nyűtt ruhadarabokat adott a mai, lezser jelmezeket tervező Szakács Györgyi m. v. Alceste fütyül az öltözékére, s amikor a Becsületbíróságra kell mennie egy sunyi bepanaszolás miatt, a silány felöltőjéhez egyébként sem passzoló nyakkendőt letépi gallérjáról. Fekete a saját, hiába propagált eszményében: a társadalmi őszinteség és a magánéleti kendőzetlenség ideájában ? ködképében? ? emésztődő figurát jelenít meg, aki nem törődik a formaságokkal. Tiszta lapokat játszik ki és ? ha már egyáltalán ellentmondást ? tiszta kontrákat várna. A pakliban nincs benne a taktikázó mellédumálás, a kétszínű udvariaskodás, a stiláris cirkalom. A rendezés Bányai Tamás m. v. világítási effektusaival is kifejezi: a magát nyíltságra, éleslátásra programozó Alceste azonban homályban tévelyeg, mert egy ? szinte csakis egyetlenegy ? személy kevés ahhoz, hogy fényhozó legyen. Különösen akkor, ha az egyenes viselkedés kérlelhetetlen moralistája ennyire kikopott kevés humorából is, és ennyire képtelen a regenerálódásra az őt érő interperszonális megpróbáltatások, érzelmi viharok közepette.
A szín különböző sávjait, zugait alig találják meg a reflektorok. Ködös, éjszakai foltok takarják a nyitányban az egyértelmű beszédről, álarctalanságról sistergő főszereplő és az őt egyetértő ellenkezéssel, középutat és kiskapukat keresve csitító barátja, a jelleme gyengébb minőségeinek utóbb egyre beletörődőbben engedő Philinte (a ránézvést kissé Alceste-re hasonlító, mégis másképp, jelentéktelenebbül festő Kocsis Gergely) sok mozgással, helycserés támadásokkal és visszatámadásokkal tarkított vitáját. A fénydramaturgia később a mennyezeti lámpák (a színházi lámpapark) kapcsolgatásával, egyre erősebb lux felkapcsolásával tör utat magának, hogy a befejezésre ismét félsötétbe, sötétbe vesszen a látvány.
Zsámbéki minden ízében alaposan kigondolt és megkomponált előadást alkotott. A jelentékeny dramaturgi beavatkozásokat Török Tamarával és az irodalmi munkatárssal ? Várady Szabolcs m. v. ? karöltve végezte, Petri György szikével írt fordítását használva. A mizantróp kivetette magából a szünetet: a kelepcedráma fokozódó szorítása nem szakítható meg és nem enyhíthető. Ez is magyarázhatja, hogy a vígjátéki összetevők lehorzsolódtak, főleg Máté Gábor a költő pózában tetszelgő Oronte-jának (Alceste ellenlábasának) szonett-felolvasási nevezetes jelenetére és a mellékkarakterekre maradtak. A simulékonyság, tétovaság mögül akciózó Máté tökéletes analizálója az embergyűlölő gyűlölőjének. A kisebb karaktereket ? köztük a jelen változat számára teremtetteket ? a színészek ugyancsak kikezdhetetlen precizitással, beleérzéssel oldják meg: Tenki Réka az Alceste iránti kislányos szerelmét aktivizálni hiábavalóan igyekvő Éliante-ot, Fullajtár Andrea Célim?ne szemforgató, ingerült, kékharisnya barátnőjét, Arsinoét, Tóth Anita Alceste parányi védencét, Flipote-ot, Kiss Eszter a néma felháborodás pusztító szolgalelkét (Ariste nője). Takátsy Péter a gonosz piperkőc Acaste-ban, Elek Ferenc az önelégült pohos Clitandre-ban, Vajdai Vilmos az echte művész Ariste-ban leli meg a Célim?ne udvartartását kitevő, fényképező-hangrögzítő mobiltelefonnal hadonászó senkiháziak szélsőséges lejáratástól mentes egyensúlyát. Ujlaki Dénes, a Becsületbíróság fenyegető feketébe burkolózott tisztje főszerephez méltó súllyal ejti ki a kérlelhetetlen tetemrehívó alig öt-hat szavát jelenése alig egy percében.
A rendezői rokonszenv egyértelműen, de nem minden él nélkül Alceste oldalán van. (Talán abban is lenne igazság, hogy Zsámbéki Gábor ma kissé egykori színházvezető társa, Székely Gábor kemény fejével is gondolkodva hozta létre a premiert.) Kiváló az előadás gerincének építkezése. Bagossy Levente m. v. kopár, kongó, kibontott díszletét műteremként értelmezhetjük. Célim?ne bizonytalan funkciójú stúdiójának szerény számú, szétszórt bútorai antropomorf elszenvedő viselkedésre képesek. A háziasszony pipereasztalkáját, melynek tükrére a portréját is felragasztották, szétdúlja, összetöri, festékszóróval mázolja be a Célim?ne ellen felgyülemlő indulat. Fotóját megsemmisítik, hamuvá égetik, folyadékkal keverve egy fehér függönylepelre hintik. A drapéria színházi függönyként lóg a feltárt színpadi masinéria terében, de az iránytalan indulat nonfiguratív absztrakciójaként, festői vászonként is hat a kvázi-műteremben. Mészáros Béla mint tetovált fickó itt már nem a tulajdonos inasa: inkább nesztelenül alkalmazkodó asszisztens. Süvölt az otthontalanság, a diszharmónia a képlékeny, kialakulatlan, biztos pontokat nem nyújtó térből. A jelenben való otthonosságukkal hencegők is ? bár nem sejtik, nem fogják fel ? otthontalanok.
A szerephierarchia értelmezése és pozicionálása itt-ott mesterkélt. Hiszen például miféle ?védence? lehet az embergyűlölőnek? De ez a törékeny nőalak mégis nélkülözhetetlen, mert az erkölcsi önvédelem magányába egyedül ? s nem a hiába kérlelt Célim?ne-nel együtt ? kivonuló Alceste-nek ő lesz szellemként gubbasztó őrlelke és/vagy siratója. A lim-lomjait egy összetákolt taligán elvonszoló embergyűlölő végül egy kalyibában tengődik, és (ismét a tűz- és fénymotívum) kicsiny forraló nyílt lángjánál melegíti ételét. Hajléktalansága ? torokszorító kép ? emigráció. Útja nem kiút, de akik nem tartottak vele, azokra majd maradásuk színhelyein vár ? az otthontalansághoz hasonlóan át nem látott, illetve szimbolikus ? hajléktalanság.
