Orhan Pamuk '90-es évek első felében írt regénye, A nevem Piros a szerző legjelentősebb műveinek egyike (az ötödik Pamuk az Ulpius-Háznál): intellektuális krimi és művészetfilozófia egy sokszintű, nagy, mint mondani szokás: nehéz könyv. Mint vállalkozás, Vlagyimir Nabokov hatalmas, művészi regénykonstrukciói, az Ada, a Gyér világ vagy az Adomány állíthatók párba vele, Umberto Eco műfajteremtő történelmi misztériumai (A nevem Piros talán címében is A rózsa nevére utal), Borges elbeszéléstechnikája.
 |
| Orhan Pamuk |
Pamuk nagy, saját témája most is a Kelet és a Nyugat gondolkodásának, élet- és művészetszemléletének birkózása, amely végtelennek tűnő óceánt most egyetlen vízcseppben, a miniatúrafestészetben vesz szemügyre. "Az oszmán-török miniatúrafestészet [...] a XVI. században érkezett tetőpontjára" - írja Fehér Géza a Török miniatúrák című könyvben. A regény ideje ezzel a csúcsponttal esik egybe, amely törvényszerűen magában hordozza a hanyatlás jeleit.
A miniatúra az egyetlen (ember)ábrázolási forma, amelyet az iszlám megtűr, mivel szöveghez kötődő illusztráció, nem öncélú kép. A kortárs török irodalomban - már amennyi magyarul eljut hozzánk - a krimi és a miniatúra összefüggése meglepően gyakori: Pala Iskender nemrég megjelent történelmi-fantasy kalandregénye, a Halál Babilonban, szerelem Isztambulban is hasonló tematikájú, bár kevésbé ambiciózus.
Minden fejezetet más narrátor-szereplő mesél Pamuknál, s a regény figuráin túl olyan szereplők is megszólalnak, mint egy fa, a halál, a sátán, egy pénzérme vagy maga a piros szín. A kép, a puzzle - a ki kicsoda és mi történik - lassan áll össze, úgy, ahogy egy miniatúra is készül, sok kéz által, személytelenül, aláírás nélkül, mert az egyetlen, aki mindent lát és tud, az olvasó. A krimi és az iszlám művészetfilozófia elvárásai szerint - s a kettő mindig együtt halad: mert a miniátor, a kollektív alkotó sem úgy ábrázolja a világot, amilyennek látja, vagy ahogy van, hanem ahogy Allah szemeivel látszik. Nem utánozza a természetet, nem fest képmást, perspektívát, személyt. Nem tűri a személyes stílust, a személyiséget - sem a képen megjelenőt, sem az ábrázolóét. Isten iránti alázat jeleként a személyiség és személyesség felfüggesztése a miniátor feladata. S ebben a kollektív alkotásban az egyéni stílus egyenlő a hibával, amiért művészi és/vagy fizikai halál jár. A Nyugat - a reneszánsz pillanata ez Európa másik felében, Itáliában - éppen az ellenkezőjét hirdeti. A hiba a nyugati művészetértelmezésben az egyéni stíluson belüli eltérés. Ez a regénybeli gyilkosságsorozat oka és célja is: a hagyomány megőrzése, a személyiség üldözése, s akárcsak Ecónál, itt is a könyv vezet majd nyomra.
Az önvakítás - Oidipuszhoz kötődő, "nyugati" történetéhez - most egy új mítoszt kapunk: azét a látásától magát megfosztó művészét, aki a hagyomány megőrzése és a tökéletes belső látás elnyerése miatt végzi el a rítust. A két oly különböző mítosz, amely a tudást és a látást köti össze, mégis találkozik, mintha Pamuk állítását visszhangzaná ez is: a Nyugat is és a Kelet is Allahé. A küzdelemnek tehát nincs értelme. Nem véletlen, hogy a hasonmások, Kelet és Nyugat testvérisége a témája egy másik könyvének, a Fehér várnak. Mert, mint Pamuk állítja, a kettősség, Ázsia és Európa a török kultúra mozgatórugója. (Akárcsak az oroszé, de ez messze vezetne.)
A lenyűgöző (történeti) tudással és filozófiájával felvértezett, rendkívüli részletességgel megfestett tudós könyvben az író maga is egy miniátor, aki minden üres helyet betölt, nem hagyva teret az olvasó szemének, hogy megpihenjen. Különösen a szultán kincsestárában tett hosszú, többnapos látogatás - képzőművészeti lecke - során érezni a mű szépségének öncélú, fárasztó nagyszerűségét, a felsorolások kimerítő leltárát, amely ismét Borgest és az ő végtelenről alkotott gondolatait idézi.
John Updike dicséri a szerző nyelvét, "élesen pontos mondatait, ravaszul tudálékos vitáit, hátborzongatóan leírt városi jelenetei". A magyar fordítás (Tasnádi Edit munkája) néhány javítható hibáján túl - "izé", mondják a hímtagra, vagy a nevetségesen ható "fütyi", jól látni, hogy a magyar nyelv mennyire küzd e megnevezésekkel, a (magyartalan) "megképződik" szót gyakran használják a keletkezik, születik, ered, támad helyett - egészében azt a benyomást kelti, hogy pontos, de mégiscsak személytelen gépi szinkronhangon olvassuk a művet.
