A Fényes csillag eredeti címéből (Bright Star) a haladók akár tudhatják is, hogy nem sci-firől és nem is tehetségkutatóról van szó, hanem John Keats életrajzának filmváltozatából. A magyar fordítót cseppet sem zavarta, hogy az ominózus szókapcsolat Szabó Lőrinc ismert fordításából hiányzik (az Utolsó szonett magyarul a ?Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök? sorral kezdődik). Igaz, a filmnek még ezzel együtt is a címe a második legjobb része.
Nem tudom, mi volt Jane Campion rendező szándéka a filmmel, de feltételezem, nem az, amit elért vele: hogy nevetségessé tegye a romantika korszakát. Hogy úgy tegyen, mint egy tizennégy éves kamasz, aki a sötét padlásszobában gyertyafény mellett könnyezi meg a verseket, hogy aztán egy őszi fa arany ágairól készült plakátra cserélje a zenekaros posztereket a falon. Mert a Fényes csillag józanul ? azaz a versek mézízű borától még meg nem részegülten ? élvezhetetlen.
A film Keats rövid életének azt a(z utolsó) korszakát mutatja be, amelyet nagyrészt Fanny Brawne oldalán töltött (és nem helyez hangsúlyt az ezzel szimultán zajló románcra Isabella Jonesszal). Az élet nehéz, a költőt sújtó betegség kemény, a pénzhiány aggasztó, és a szerelem beteljesülése is kérdéses. Ám a hangsúly nem ezen, hanem a költészet szépségén és hatalmán van. Megtudhatunk például olyan gyönyörű ostobaságokat, mint hogy ?ha a költészet nem jön olyan természetesen, mint a fa levelei, akkor már jobb, ha nem is jön egyáltalán?, és hogy ?a költészetet csak az érzelmeken keresztül lehet megérteni?, továbbá hogy ?a költő tűnődésével teszi a dolgát?. Magyarul ahelyett, hogy a rendező legalább megpróbálna rávilágítani arra, hogy miért érdekes a romantika a kamaszkortól fölfelé is (mert hogy így van, az nem kérdés), csak a legordasabb közhelyeket sorolja fel. Campion ráadásul olyannyira evidensnek találja film-giccse szépségét, hogy nem is érdekli a ritmus, a dramaturgia vagy a színészi játék: a Fényes csillag túlnyújtottságában egy álmatlanság elleni pirulának tűnő, a legalapvetőbb kérdéseiben is igen zavaros, szépelgő katyvasz.
Noha az életrajzi filmeknél az ilyesmi nem utolsó szempont, mégsem ér egy fabatkát sem a jellemábrázolás: Keats (Ben Whishaw) nem egyéb, mint egy diétás kólareklámból előlépett poszterfiú, aki csak azért nem javítja félmeztelenül a fénymásológépet, mert abban a korban azt még nem találták fel. Whishaw tudatában van felülmúlhatatlan lélekrajzoló eszközének: állandó borostájának, így nem is próbál ennél többet felmutatni ? arcszőrzete és egy folyamatos, bánatos nézés a színész teljes eszköztára. Abbie Cornish (Fanny) valamivel árnyaltabban játszik ? kénytelen, hiszen szerencsétlenségére híján van még a szakáll lehetőségének is ?, bár három lelkiállapotnál azért ő is megáll, a többit az állandó vers-idézgetésnek kellene elővezetnie. Mint Keats halála után: mi is volna jobb vég a filmnek, mint Fanny szonett-szavalása a havas erdőben?
Nem lehet megfeledkezni viszont a filmnek még a címét is felülmúló érdeméről: ez Topper, a Macska. A fekete-fehér állat már színeiben is remekül rámutat az öröm és bánat folytonos váltakozásának törvényszerű-ségére, de a játéka még a bundájánál is több színt hordoz magában. Mozdulataival mindvégig felhívja a figyelmet az elhangzottak kettős értelmezhetőségére: ahol szomorúságot lát, oda vidámságot próbál csempészni, s ahol bezártságot észlel, ott ő mutatja meg, hol van az ajtó.
Ilyen tehetségekből, mint a stáblistán felháborító módon csak ?A macska?-ként megjelölt szereplő, sokkal több kellett volna. Talán, ha a rendezői székbe is ő ült volna, a Fényes csillag is szebben ragyogott volna.
