Halálközeli élmény - A MINISTRY A SZIGETEN

Mert az indusztriális metal alapcsapata, a Ministry énekesével, Al Jourgensennel ez jó eséllyel valamikor a nem túl távoli jövőben meg fog történni. A fűtől a heroinig minden létező droggal jó barátságot ápoló, az alkohollal átitatott frontembert már háromszor hozták vissza a klinikai halálból, és még nincs egy hónapja sem, hogy egy franciaországi koncert közepén egyszer csak összeesett, és kórházba kellett szállítani. (Igaz, akkor állítólag csak kiszáradás volt a háttérben, bár az együttes közleményét, miszerint Jourgensen vérében a ?normálisnál jóval kevesebb? alkohol volt, nehéz hová tenni.) Elmeállapotára amúgy jellemző, hogy nemrégiben elkezdték heccelni egymást a lányával, hogy ki a nagyobb nyápic: a lány, akin nincs tetoválás, vagy az apa, akiben nincs piercing. Végül együtt levonultak egy szalonba, és miközben Jourgensen erejét fitogtatandó belövetett jó tucatnyi piercinget az arcába, a lányát sem engedte felállni egy teljes hátas tetoválás elkészültéig.

Igaz, a hülyeségbe nehezebb belehalni, mint a túladagolásba.

Szóval ez már nem az a szint, ahol az ember ugyanolyan dolgokat várna el az énekestől, mint más együtteseknél: kedves kommunikációt a közönséggel, látható lelkesedést, interaktivitást vagy bármi hasonlót. A Ministry ilyen szempontból tiszta lappal indul: bármit is csinálnak, azon senki nem fog meglepődni, és még csak negatívumnak sem fog tűnni. (A hirtelen halál persze ez alól is kivételt jelent, de ? hogy senki ne izguljon tovább ? erre ezen az estén még nem került sor.) Ráadásul még a koncertjeik hangzását sem lehet a megszokott mércével értékelni: az indusztriális metal nem a minél tisztábban elkülöníthető gitárokról vagy a minél természetesebb énekhangról szól ? ha kásás is kicsit az összhatás, mint most a Sziget A38 színpadán, az tulajdonképpen csak még autentikusabbá teszi a zenét.

Mindazonáltal a Ministry épp attól olyan jó, hogy az ipari hangzású hangorkánban is sokszor előtérbe kerülnek az egyes hangszerek, ráadásul nem ritkán (de nem is mindig) egy-egy rettentően találó és emlékezetes témával ? elég csak az egyik legjobb számra, a koncert legvége felé játszott, a többinél is energikusabb és több energiát felszabadító Just One Fixre gondolni, de a Psalm 69 egyetlen jó riffre épülő, szaggatott dobbal kísért menetelése is olyan hátborzongató végeredményt ad ? pláne élőben ?, mintha a teljes emberiség kollektív szektás öngyilkosságának aláfestő zenéjét hallgatnánk a világvége előtt egy nappal. A koncerten is az olyan számok működnek a legjobban, amelyekben a gitárosoknak vagy a lemezek sajnálatos dobgépét ?helyettesítő? dobosnak jut egy-egy hangsúlyosabb, eltalált téma; az indusztriálisabb, az egyszerű, primitív témák tűréshatárig való ismételgetésére épülő számok közül pedig van, amelyik jobban működik koncerten (mint az N.W.O), és van, amelyik kevésbé (Waiting).

Mintha a 2008-ban egyszer már feloszlatott, aztán tavaly mégis újjáalakult együttes fáradtabb lenne mostanra; Jourgensen is keveset mozog, és a zenekarból nem sugárzik az az energia, ami a számaikból igen. Így aztán az újraegyesülés után kiadott új album, a Relapse lemezen kifejezetten gyenge, ötlettelen vagy rossz ötletekkel teli számai élőben sem tudják felvillantani észre nem vett kiválóságukat. Egyszerű a képlet az egész koncerten: amely számok annak idején lemezen is jól működtek, azok élőben még hatásosabbak, amelyek viszont kevésbé voltak emlékezetesek, a Szigeten néha egészen az unalom határáig araszolnak. Viszont ? Relapse ide vagy oda ? még mindig sokkal több koncerten a jó szám, mint a nem jó. Így meg még mindig épp elég nagy élmény egy Ministry-koncert ? ha nem is a legjobb formájukban tértek vissza a tetszhalálból, azért ha holnap újra koncerteznének, különösebb gondolkodás és kételyek nélkül újra lehetne rá jegyet váltani.