Halhatatlan íróportrék a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Nemrég megnyílt A halandóság törékeny arcai című, a Petőfi Irodalmi Múzeum közel negyvenezres fotógyűjteményéből válogató, az eredeti fényképek védelme érdekében két részből álló kiállítás Fotográfus mesterek és fotóművészek íróportréi alcímű, június 23-áig megtekinthető első része. A második, a múzeumi fényképészek (Berekméri Zoltán, Flesch Bálint, Bókay László, Gál Csaba, Dobóczi Zsolt, Belicza László Gábor és Birtalan Zsolt)  íróportréit bemutató részt június 27. és december 15. között lehet majd megtekinteni.

A megnyitóünnepségen a főigazgató, Török Petra először az irodalmi múzeumként 1954 márciusában alapított, azaz idén hetvenéves intézmény egymást követő jubileumi kiállításairól beszélt, amelyeken minden gyűjteményi egység  fel fogja vonultatni a kincseit. Ezután három, számára különösen kedves fényképet mutatott be: Lesznai Annáét, akinek másfél évtizedet töltött a kézirataival, Polcz Alaine és Mészöly Miklós páros portréját, amely a kilencvenes években, Mészöly betegeskedésének és felesége irodalmi bemutatkozásának küszöbén készült, valamint Szilágyi Istvánét, aki mindig nagy örömmel tett eleget a múzeum meghívásainak.

A fotográfiának az elmúlt másfél évszázadban szakadatlanul az ember állt a középpontjában – kezdte megnyitóbeszédét Korniss Péter fotóművész –: az ember, önmagunk megörökítése. Az arcé, és azé, ami mögötte van: a személyiségé, az egyéniségé. A fényképezéshez mindig két ember kell, együttműködést feltételez. Jó példa erre Székely Aladár és Ady Endre közös munkája és az abból született képek, amelyek az Ady-mítoszra és arra a képre is kihatottak, amelyet mi őrzünk magunkban Adyról. Ellinger Ede Aranyról készített kitűnő fotográfiákat, egyet a kiállításon is láthatunk közülük. Petőfit csak egyetlen dagerrotípia örökítette meg, a kiállításon Klösz Györgyöt dicsérő fotómásolatot láthatunk róla 1879-ből.

A legrégibb kép, ami egykori nagyjainkról ebben a válogatásban szerepel, Tiedge János Vörösmartyt ábrázoló 1854-es munkája. Rónai Dénes portréit is megtekinthetjük, akiről Móricz azt írta: „ő lelket is fotografál”. Kornisst meghatotta a két kurátor, Kemény Aranka és Kovács Ida lelkesedése, és az, ahogyan ezzel a kiállítással a fotó- és az irodalomtörténet párbeszédének megteremtésére törekedtek. A PIM mindig is otthona volt a fotográfiának, csodálatos fotógyűjteményt hozott létre, és mindmáig hűségesen gondozza, rendszerezi, nagy becsben tartja. Annak mély meggyőződésével, hogy a fotográfia műtárgy. Sok munkatársának tartozunk ezért hálával.

Az irodalom ugyan szövegközpontú, de a PIM mindig erős volt a vizualitásban, az irodalom vizuális vetületének megmutatásában, tette hozzá Korniss Péter beszéde után a főigazgató, mi pedig a kiállítás felfedezésére indultunk.

Amely a kurátorok bölcs döntése alapján nem szövegcentrikus. Jó pár kép alatt olvashattunk fontos összefüggésekről, de egyáltalán nem untuk a tájékoztató táblákat, sőt néha hiányérzetünk volt, mert a képek nagyobb részéről csak a legszükségesebb néhány adatot tudjuk meg. Ám amikor mesélnek is a szövegek, az remekül képbe hoz arról, mit gondoltak a költők, írók a fotózásról, hogyan született egy-egy felvétel, mi történt az elkészült képekkel és a másolataikkal, hogyan voltak jelen a kor hétköznapjaiban. Megható információ például, hogy Arany a Magyar Írók Segélyegylete javára ajánlotta fel a fényképei forgalmazásából származó bevételt, amelyek a Vasárnapi Újság viccesen csengő egykori ajánlása szerint „szobafalak díszei lehetnek”.

Elelmélkedtünk Kosztolányinak a Rónai Dénes fotográfusnál megforduló vendégekre vonatkozó e megfigyelésén: „Azt óhajtják, hogy a fényképeken olyanok legyenek, ahogy képzelik magukat, hogy a fénykép az ő képzelt egyéniségük kivetítése legyen” (…), hogy „a fényképész legyen kozmetikus”, majd rácsodálkoztunk Petőfi Klösz-féle dagerrotípiamásolatának elkészítési folyamatára, az ugyanis nem magáról a dagerrotípiáról, hanem annak rajzmásolatáról készült, vagyis köztes állomásként a képzőművészet segítségét is igénybe vette – igaz, csak a technikai nehézségek leküzdése érdekében, mert a dagerrotípiáról fényes volta miatt nem lehetett jó minőségű fotográfiát készíteni. (Ma pedig kiállítani nem lehet, mert annyira sérülékeny.)

A teljesség igénye nélkül: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Reviczky, Kiss József, Bródy, Karinthy, Kosztolányi, Babits, Móricz, Hatvany, Molnár Ferenc, Márai, Szabó Lőrinc, Tersánszky Józsi Jenő, Déry, Ottlik, Áprily, Juhász Gyula, József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes (háta mögött, a polcon Babits fotójával!), Faludy, Illyés, Németh László, Vas István, Kós Károly, Weöres és Károlyi Amy, Örkény és Radnóti Zsuzsa, Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa, Szabó Magda, Tandori, Csoóri, Jókai Anna, Juhász Ferenc, Kertész Imre, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Békés Pál és Tóth Krisztina portréi sorakoznak időrendben, két teremben. Az elsőben szinte félhomály van, mivel a régebbi fotográfiákat  jobban kell óvni a fénytől, legfeljebb ötven luxot viselnek el.

A képek a legkülönbözőbb méretűek, némelyikhez egészen közel kell menni, mintha családi albumot tanulmányoznánk. Nagy nyitottsággal és kíváncsisággal kell hozzájuk közelíteni, mivel azontúl, hogy írókról és költőkről készítették őket jelentős fotográfusok, nagyon sokfélék, közös nevezőre más szempontból nemigen hozhatók. Engem főleg azok (például Fejér Zoltán Illyésről és Horváth Péter Esterházyról készült fotója) érintettek meg, amelyek alanya a kamerába néz, és ezáltal mintha képes lenne itt és most, amikor én az ő szemébe nézek, lúdbőröztető módon jelenvalóvá válni.

*

Kovács Ida kurátort először a szöveg-kép arányról kérdezem, és arról, hogy bizonyos képeket miért láttak el háttér-információkkal, míg másoknak magukért kell helytállniuk. – Múzeumi sztenderd, hogy egy kép tíz-tizenkét sornyi szöveget visel el, emiatt mérsékelniük kellett magukat, válaszolja. Az USA-ban és Nyugat-Európában mára trenddé vált a szövegek rövidítése a képek javára. Ezen a kiállításon a 79 képből 31-hez került magyarázó tábla, és leginkább a fotósok bemutatása céljából, mivel ők kevésbé ismertek, mint az alanyaik, még akkor is, ha a maguk idejében  jelentős művészeknek számítottak (vagy számítanak mindmáig).

A tájékoztató szövegek írásakor az íróknak-költőknek a fotográfusokhoz fűződő viszonyára és a képek keletkezésének körülményeire koncentráltak. A legismertebb fotókhoz is gyakran társítottak szöveget, így például a Vörösmartyról készült egyetlen (!) képhez, a József Attila által nagyon kedvelt, legalább négy példányban dedikált fiatalkori vagy Kosztolányi közismert, kalapos fotójához, amelyet utolsó szerelmének adott ajándékba. Ikonikussá  vált képek nagy számban való szerepeltetése mellett egyrészt a felismerés örömének érdekében döntöttek, másrészt annak bizonyítására, hogy ezek nem véletlenül lettek ikonikusak, hanem egyrészt mert kiválóak, másrészt mert valamiért különösen jellemzőek az alanyukra, és ezért megkerülhetetlenek. Mivel fotókiállításról van szó, a fotótörténeti szempontoknak fontos szerep jutott. Emiatt állítottak ki bizonyos írókról (például Adyról, Móriczról, Déryről) két-két fotót is: nem egyet kifejezetten a jó nevű készítőjük miatt.

Igaz-e, hogy az írók „képzelt egyéniségük kivetítését” kérték számon a fényképeken? – Ezt sokszor nem tudjuk, például Vörösmarty viszonyáról a róla készült képhez semmit sem. Azt viszont igen, hogy Petőfi nagyon nem szerette a róla készült dagerrotípiát, és Arany sem túlságosan kedvelte, ha fényképezték, de mint Melyik talál? című verse bizonyítja, igyekezett a dologgal megbarátkozni. Általános igazságként talán az fogalmazható meg ez ügyben, hogy az alkotók önreprezentációs igényük mértéke szerint viszonyultak a fényképezéshez és a róluk készült fotókhoz. Ady például a fotókkal is az általa kívánatosnak tartott képet próbálta magáról erősíteni a rajongóiban, és ehhez kiváló szövetségesre talált Székely Aladárban.

Miért A halandóság törékeny arcai lett a kiállítás címe, hiszen írókról-költőkről inkább a halhatatlanság jut az eszünkbe? A cím Juhász Ferencnek azokat a szavait idézi, amelyek Molnár Edit fotóművész egyik kiállításának megnyitóbeszédében szerepeltek, és az emberi tényezőt hangsúlyozzák. Azt, hogy az írók is halandók (voltak), és hogy a fotós is meg az író is „akkor jár a legjobban”, ha a képek az örök emberit mutatják meg. Setesutaságunkat, boldogtalanságunkat, mint egyszer Nagy László fogalmazott Molnár fotóiról. Jellemző, hogy Horváth Dávid fotóművész (aki az Esterházy-portré készítője) életének utolsó évtizedében az arcokra és főleg a szemekre fókuszált, mert úgy gondolta, modelljei személyiségét, sorsát úgy lehet a legjobban megragadni.

Szóba kerül a Pilinszky-fotójával a kiállításon is szereplő G. Fábry Zsuzsa, aki 1984-ben, 40 arc – 40 írás címmel albumot állított össze az íróportréiból, méghozzá az otthonukban, íróasztaluknál, megszokott környezetükben bemutatva a szerzőket (fotóit a PIM is kiállította). Ez arra mutat rá, hogy sok esetben a fotóművész teremti meg a kontextust, és helyezi bele az írót mint jelenséget, aminek szerencsés esetben ikonikus képek születése az eredménye. Remek példa erre Molnár Edit fotóriporter esete, aki 1962-ben, húszas évei végén megy először az akkor hetvenöt éves Kassákot fotózni, és noha az alanya nem különösebben segítőkész, sőt inkább szigorú és zárkózott, az ekkor készült képek mégis ikonikussá válnak, a fotós semmiféle elfogódottsága nem érzékelhető rajtuk: istenadta tehetséggel, komponálóerővel alkotja meg Kassákról a képeit, ragadja meg a karaktert.

Leszögezhetjük, hogy a sikerült képeken mindig jelen van a fényképész koncepciója, és az a meghatározó. Nagyon igaz ez Csigó László dacos tekintetű, tartást sugárzó, ikonikus Ottlik-portréjára, amely erősen befolyásolja azt, ahogyan mi Ottlikra tekintünk, amilyennek őt gondoljuk. Akkor jó egy kép, amikor azokat az elképzeléseinket igazolja vissza, amelyeket az alanyukról magunkban hordozunk? Hogyan kanonizálódnak az írófotók? – kérdezem. – Adott esetben akár a megbízásnak is komoly szerepe lehet egy-egy kép ikonikussá válásában. Amikor például Balla Demeter, Csigó László, Langer Klára vagy Vahl Ottó a Szép versek antológia címlapjára mentek költőportrékat fotózni, egyértelmű volt, mi a kívánt eredmény: hogy a képeknek valami a költői mivoltra nézve jellemzőt kell közvetíteniük – válaszolja Kovács Ida.

Fotók: Birtalan Zsolt / PIM