Kortárs képzőművésztől szokatlan, hogy a Ludwig Múzeum teljes emeletnyi kiállítótermét játékokkal töltse meg. Csörgő Attila nem kész műveket formál, hanem lehetőségeket, és ezek a hagyományos esztétikán túllépve, sajátos testet öltenek. Rendezetlenség és rendezettség közötti helyzeteket keres, megbontja a teret, kikutatja a dimenziók közötti átmeneteket, feszegeti az érzékelés határait. Szó sincs itt konceptuális művekről, hiszen a koncepció maga a földi élet törvénytára: a fizikára, matematikára, geometriára épülő pont-tér-sík rendszer, a mozgás időtartománya, a fény-sötétség párbeszéde, hatás és ellenhatás, test és felület bonyolult viszonya.
A kortárs képzőművészetnek egyre erősebb vonulata foglalkozik azzal, hogy újra egyesítse saját nyelvezetét a tudományéval. A '60-as évekből kibontakozó magyar neoavantgárd, elsősorban Maurer Dóra életműve a matematika fogalmait integrálta. Csörgő Attila médiaművészete ezen az úton lépett tovább: számára a matematika és a fizika törvényszerűségei nem rendszerező elvek, hanem esélyek a hiba, a kibújás, a véletlen kivétel csábító pillanatára.
Művei kijátsszák az állandónak vélt szabályokat, a rögzített struktúrákat. Térből síkot képeznek, ami visszautal az eredeti három dimenzióra, mégis valami sűrűbb, esszenciálisabb módon absztrahálja azt. Fényszobrai a mozgó pontokból felületet hoznak létre, amit látni azonban nem tudunk, csak elképzelni, hiszen az emberi érzékelés nem képes megszüntetni az időt, hiába tudjuk - és a hosszú exponálási idővel készült fotókon látjuk is -, hogy a fényforrás mozgása testté áll össze, látni csak a pillanatnyi helyzetét látjuk.
Más művében a folyadék felszínéből formál parabola-tükröt, az éjfekete ipari olaj gyors körmozgásban örvénnyé válik, behúzza magába a körben állók tükörképét. Vagy szitáló homokszemekre vetít síkidomokat, és azok az áthulló homokon térformát öltenek. Semmiből térformát kreál, két szög gyors forgásából pohár látványát hozza össze, de amint a mozgás megáll, a tárgy eltűnik.
Az illúzió egyszerű, látványos technikáival Csörgő nem mobilszobrokat épít, hanem láthatóvá teszi az elveket. Összebarkácsol egy bonyolult gépezetet, amely csigák, zsinegek, ellensúlyok segítségével a tökéletes platóni testeket alakítja egymásba. Kockából oktaédert, abból ikozaédert, majd lassan vissza ugyanezt. A test-élek pálcikái állandó mozgásban vannak, mintha valami óriáspók közelítene áldozata felé, vagy inkább kibújna maszkjából - állandó metamorfózis tanúi vagyunk. Vagy papírturbinákból levegőt fúj a majdnem-gömb papírformák alá, ezzel tartja őket a magasban, de nem egyenletesen, mert a formák torzulásai ide-oda ugrálásra kényszerítik a tökéletességétől megfosztott testet.
Csörgő az átmeneti helyzeteket, a kivételt, az ellenpéldát keresi, szellemes precizitással lázad fel a fizikai törvények ellen. Meghámozza papír városmakettjeit, spirál alakban mozgó vagy félgömb képét rögzítő kamerát épít, hogy lássa a tér háromirányú képét, az önmagába visszaforduló, Möbius-szalagra vetített, végtelen teret. Látni akarja, mi veszi körül, milyen variációkra képes a fizikai tér, mi az, amit sohasem látunk belőle. Műveiben a modern fizika és a barkácstechnika találkozik: a morfogenetikus mező és a narancshámozás. Ezek a legegyszerűbb anyagokból összehozott tárgyak szemléltető eszközök is lehetnének egy tudományos kísérlethez, ha egy mű csupán egy törvényszerűség hatásait ábrázolná. Csakhogy ezek éppen a törvénytagadást szemléltetik, az alkotó határtalan lehetőségeit - a tudomány határait a művészet erejével tolja mind kijjebb, és a senkiföldjén bejelöli az emberi szellem szabad terét.
