 |
| Balázs Elemér Group |
Tíz perc csúszás után fölmennek a zenészek a színpadra, Tóth Krisztina lent ül előttük, kis asztalnál, a nézőkkel egy szinten (kár, mert az ötödik sorból már nem látjuk őt). A Balázs Elemér Group eljátssza az egyik számát, fölvezetésnek néhány játékos-szellemes vers következik, utána ismét a zenekar játszik a már ismert számokból. A Lusták dala című vers után végre improvizálnak a zenészek, akik ironikus dallamokkal fűszerezik a vers hangulatát. Később az egyik legjobb hazai gitáros, Lamm Dávid mond egy verset, lám, a folyamatos kreativitást, figyelmet és érzékenységet igénylő improvizációhoz szokott zenész ezt is tudja. Tóth Krisztina fia szintén felolvas, azonnal érezhető, hogy különleges előadásban hallott és hall otthon édesanyjától irodalmi műveket.
A játékos-humoros, sokszor ironikus ?fricskákat? líraibb színek váltják, különleges improvizációkkal reagálnak ezekre a zenészek. Olyannyira, hogy egyre jobban sajnálom: nem kizárólag erre, a versek és a zene ?párbeszédére? épül a teljes est. Mert bármennyire elvarázsolnak, külön világba röpítenek is a Balázs Elemér Group lemezein hallható, jobbnál jobb számok, ezek itt mégsem a versekkel összefonódó zenei improvizációk. Feszes, ívet rajzoló esthez szükség lett volna egy szigorú, Tóth Krisztina és a zenekar világát mélyen ismerő szerkesztőre (bár rendező volt: Seres Tamás).
Vannak pedig káprázatos részek, összjátékok, Takács Kati például gyönyörű, telt hangon mondja a Porhó című verset, aztán a Munkadalt, amely alatt Balázs Elemér dobol a rá jellemző finomsággal. A verseket zenei kontextusban halljuk, bámulatosan simul össze a kettő. A vége felé torokszorító percek következnek: A világ minden országa című verset Takács Kati olyan mély megértésből és átérzésből fakadó erővel mondja el, hogy olyan számomra ez a vers, mint ha most hallanám először. Pedig legalább ötször olvastam Tóth Krisztina tavalyi, Magas labda című kötetét, benne ezt a verset is az elmúlásról.
Itt kellett volna abbahagyni (ha lett volna az estnek dramaturgja vagy szerkesztője). De jött még a Hangok folyója, a Magas labda kezdő versciklusa, ismét izgalmas zenei kísérettel, ám a dráma Takács Kati előző remeklése után már nem fokozható. Csak a ?költői koncert? tart még tíz percet. Kár, mert a kevesebb több lehetett volna, s valóban a ?hangok folyója? lehetett volna a rengeteg részletében így is izgalmas és sok színt felvillantó produkció.
A 10-kor zárult koncert után feltódult a tömeg az emeleti terembe, Mácsai Pál és Huzella Péter Villon-estjére, itt komoly helyzeti előnyben voltak a kertben hátul ácsorgók és ülők. Én ott elől ültem, így aztán negyed óra alatt a terem ajtaját se tudtam megközelíteni, akkora volt a tömeg. Hiába, így van ez, ha az egyik program 10-kor ér véget, a másik meg akkor kezdődik. Mi meg, bármennyire szeretnénk is, nem tudunk egyszerre két helyen lenni. Hát még több helyen, Múzeumok Éjszakáján.
