Bartók
Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című műve azóta megunhatatlan sikerdarab, amióta a szerző feleségével, Pásztory Dittával bemutatta 1938-ban. Ezúttal
Kocsis Zoltán és az argentin
Ingrid Fliter ült a zongoráknál,
Holló Aurél és
Rácz Zoltán az ütőhangszereknél. A nevek önmagukért beszélnek. Ingrid Fliter világjáró művész, aki itthon is jól ismert a koncertlátogatók körében, lévén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar évek óta visszatérő vendége. Ezúttal Kocsis Zoltánnal alkotott összehangolt párost. Billentése kemény, keze mégis könnyű, játéka pontos és szenvedélyes, méltó partnere volt Kocsis Zoltánnak és a kiváló és jól ismert ütőhangszeres művészeknek, a fél Amandindának. Ütős, parádés előadás volt.
Stravinskyban az orosz parasztlakodalmat megörökítő mű ötlete 1912-ben merült fel, ekkor kórusműnek képzelte, az ötlet aztán életre kelt és burjánzani kezdett, sokféle hangszerelési elképzelés merült fel, a nagy szimfonikus mű, a népi hangszereket is bevonó kamaraegyüttes, az öt hangszerre redukálódott apparátus, míg végül, több mint húsz év alatt kikristályosodott a végleges forma, amely négy zongorára és ütőhangszerekre készült, és amit a szerző kantátának nevezett, hiszen a főszerepet az énekesek és a kórus játsszák. A Menyegző (Les noces) alcíme: ?Orosz koreografikus jelenetek énekkel és zenével? utal arra a gazdag szövetre, amiből a mű fonódott, a népszokásokra és népzenei gyökerekre. A szokatlan hangszerelés, főként a négy zongora miatt ritkábban szerepel repertoáron, mint amennyire érdekessége és hatásossága indokolná. A mű szakaszai megszakítás nélkül folynak egymásba, noha a jeleneteket Stravinsky tételszerűen feltünteti: A menyasszonynál, A vőlegénynél, A menyasszony indulása. Az első rész kántálós hangvétele nem véletlen, ez igazi sirató, amiben nem halottat, hanem elvesztett lányságát siratja a menyasszony, gyermekük elvesztését siratják az anyák. Ezt könyörgés követi a szülők és Isten, Szűzanya és a szentek segítségért. Az áhítatos pillanatokat vaskos tréfálkozás követi, a vendégsereg frivol utalásai a nászra, majd maga a nász zárja az eseményeket.
A hatalmas, közel száz fős kórus női és férfi karra osztva képviseli a menyasszony és vőlegény történetét, rendkívül hatásosan. A Nemzeti Énekkar remekül interpretálta valamennyi, előbb vázolt stílust, frappáns, impresszív, szenvedélyes volt minden megszólalásuk (karigazgató Antal Mátyás). Miksch Adrienn, Megyesi-Schwartz Lúcia, Mukk József, Anatolij Fokanov jó karakterrajzolással és remek énekléssel festették föl a menyegző stációit. Ezúttal talán Mukk József volt egy árnyalattal halványabb saját megszokott formájánál. Anatolij Fokanov főként a menyasszonyhoz intézett záró énekében volt szuggesztív. Érdekes, hogy a szereplők megformálását Stravinsky nem bízta következetesen ugyanarra az énekesre, a tenor-vőlegény szavait éppen e záró részben átadja például a basszistának. A négy zongoránál az ifjú nemzedék négy kiválósága: Farkas Gábor, Balog József, Lajkó István és Ránki Fülöp volt kiváló partner, az ütőhangszereknél az Amadinda, valamint Tóth Lajos és Tömösközi László hozta szokásos ragyogó formáját. Az együttest Kocsis Zoltán vezényelte. A nagyszerű produkció mellett Kocsis külön érdeme, hogy ilyen, szokatlan felállást igénylő és ezért ritkábban hallható művek bemutatására is mindig érez erőt.
