Sok műfaj keveredik a regényben: nevezhetnénk ifjúsági regénynek, másrészről inkább mégis krimi, de egyben egy igen pontos korrajz is. Kiknek szánta ezt a regényt, kiket sorolna a célközönségbe?
Az ifjúsági regény címkével egy picit vitatkoznék. Nem azért, mert bármiféle dehonesztálót éreznék az ifjúsági regény mint műfaj kapcsán, sőt a magam részéről nagyon komoly kihívásnak tartom, hiszen a mai, villogó és zenélő kütyükkel teli világban az egyik legnagyobb írói (de nem csak írói) feladat lekötni az ifjúság figyelmét. Viszont jelen esetben bár gyerekkorú főszereplőről van szó, az elbeszélő egy felnőtt, aki három évtized távlatából néz vissza. Ez egy kissrác története, a felnőttkori önmaga szemüvegén keresztül nézve. Ennek megfelelően kellett kialakítani a nyelvezetet és a dramaturgiát. Az ifjúsági regény ettől eltérő látószöget és teret igényel. Ugyanakkor az én könyvem reményeim szerint érdeklődésre tarthat számot azok körében is, akik mondjuk most annyi idősek, vagy esetleg egy kevéssel idősebbek annál, mint a regény gyerekszereplői ? már csak abból is kiindulva, hogy az én lányaim is érdeklődve szokták figyelni privát prezentációimat a három évtizeddel ezelőtti világról, amikor például a YouTube-on mutogatok nekik régi klipeket és filmrészleteket. A krimiszál tekintetében pedig, bevallom, a skandináv mintát igyekeztem követni. A skandináv krimiknél a bűntény és a hozzá kötődő nyomozás voltaképpen ürügy, helyesebben egy eszköz, a hangsúly nem azon, hanem a világábrázoláson van. Célközönséget nem neveznék meg, nem is gondoltam effélére. Én is egy világot akartam bemutatni, azt a világot, amelynek megannyi kortársammal egyetemben egykor a részese voltam, és ehhez kerestem meg a bejátszható teret. Bízom abban, hogy ez a többféle értelmezési lehetőség elég tág olvasói horizontot jelent.
A főhős, Tóth Bence különleges karakter: kizárólag a fantázia eredménye az ő története, vagy léteztek valóban akkoriban ?gyermekügynökök? is?
Magyarországon valószínűleg nem voltak, legalábbis mindeddig nem került elő erre vonatkozó adat és dokumentum. A Szovjetunióból viszont igen. A történet a fantázia szüleménye, legalábbis konkrét értelemben. Átvitt értelemben pedig a szokatlanság foglalkoztatott, vagyis az a helyzet, ami akkor következik be, amikor egy szigorú következetességgel körülrajzolt és egyetlen lehetségesnek kikiáltott világ egy bele nem illő dologgal találkozik. Amikor kiderül, hogy a valóság nem föltétlenül az, ami a szavak szintjén létezik.
Erősen önéletrajzi ihletettségű a történet: épp akkor volt 12 éves Ön is, mint a főszereplő. Nehéz volt olyan messzire visszanyúlnia? Miért érezte ennek szükségét?
Valóban van pár dolog, amiben Tóth Bence hasonlít az én gyerekkori énemhez, azt azonban szeretném leszögezni, hogy a kettő nem ugyanaz. Tóth Bence nem én vagyok. Ő nem is az alteregóm. Egy regényszereplő, akinek a történetén keresztül fölsejlik egy harminc évvel ezelőtti világ. Alapvetően nem is az ő személye foglalkoztatott, hanem az a miliő, amelyben Bence élt, meg amelyben én is éltem, és még nagyon sokan mások. Vagyis egy roppant népes generáció, az úgynevezett Ratkó-unokák. Amikor elkezdtem az általános iskolát, az első osztályban nem csak ?a? meg ?b? osztály volt, én például 1.g-be jártam, annyian voltunk. Ez a korosztály most tart a negyvenes évei elején, a gyerekeink mostanában annyi idősek, mint amennyi mi voltunk a regényben ábrázolt időben, ilyenkor pedig óhatatlanul jön egy kis összehasonlító számvetés, hogy mi milyenek voltunk, és milyen volt az a világ, amely bennünket körülvett. Az emberben általában van egy erős nosztalgia a gyerekkora és az akkori környezete iránt. Bennem is. Amikor írtam, időnként el is kapott némi bizsergető érzés, de ezt mindig igyekeztem elnyomni, és a téves következetésekhez vezető retrofíling helyett arra az elfojtásokkal teli világra koncentrálni, amelyben az én generációm felnőtt, és amely mindmáig érezteti hatását a mi jelenlegi életünkben.
Mit gondol, egy gyermek miként vélekedhetett akkoriban a korról, amely körülveszi? Érezhették-e a korszak rejtett feszültségeit?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tisztán láttunk. Én legalábbis egész biztosan nem láttam tisztán. Arra gyanakszom, hogy a szüleink se, akik már ugyancsak a szocializmusba születtek bele. A nyolcvanas évekre a rendszer egy meglehetősen skizoid állapotba jutott. Egyrészt ez volt úgymond a természetes közegünk, a létezésünk tere. Sokan szidták, cikizték, élcelődtek rajta (persze többnyire csak családi körben), de hát nagyjából minden rendszert szidnak a benne élők, úgyhogy ebben nem volt semmi rendkívüli. Mi, ott, egy vidéki lakótelepen még csak hírből se hallottunk ellenzéki csoportosulásokról. Vagy ha mégis, akkor legföljebb onnét, hogy apám időnként hallgatta a Szabad Európa Rádiót, ahonnét én is óhatatlanul elkaptam egy-két mondatot, de amit meg ott mondtak, az nagyon távoli dolognak tűnt. Nem a mi világunk része volt. Úgy, ahogy a Lajtán, a Vasfüggönyön túli világ sem. És ez az érem másik oldala, a rendszer skizofréniájának megnyilvánulása: természetes közegünk volt a szocializmus a maga minden kellékével és megnyilvánulásával együtt, közben ami igazán érdekelt bennünket, az mind Nyugatról érkezett. Itt nem csak a filmekre meg a popsztárokra gondolok, hanem miközben minálunk megállt a történelem kereke ? hiszen a marxi tézis szerint az emberiség történelme osztályharcok története, és ha nincs osztályharc, nincs történelem se ?, ha alaposan megszűrve és átrajzolva is, de a hírekből mégis csak kiderült, hogy másutt igenis történnek dolgok, amik nemcsak bennünket, a mindenre kíváncsi gyerekeket foglalkoztatták, hanem a felnőtteket is. Sőt őket még jobban, mint bennünket. Ezt azért észre lehetett venni.
Nem ez az első könyve, amely a Kádár-korszak Magyarországával foglalkozik: miért tér vissza többször ehhez a témához?
Ami teljes egészében erre a világra fókuszál, az a mostani regény. A korábbi könyveimben inkább csak fölvillantottam néhány vonást. Most viszont határozottan az volt a szándékom, hogy tablót fessek erről a világról. Ha úgy tetszik, ez akár egy afféle önismereti tanulmány is lehet: honnan jöttünk és miért vagyunk olyanok, amilyenek? Szokás beszélni a velünk élő kádárizmusról, meg a továbbélő Kádár-kori reflexekről ? az a helyzet, hogy direktben semmi ilyesmire nem akartam rávilágítani, pláne nem szándékoztam valamiféle kikacsintós kulcsregényt írni, de azt gondolom, hogy a jelenünk megértéséhez fontos tisztán látni azt a környezetet, amelyben a bölcsőnk ringott.
Kötődnek nevéhez novellák, regények, műfordítások egyaránt, publikál lapokban, folyóiratokban: tárcát, novellát, recenziót, kritikát és esszét ír? Mikor érzi az írásban legjobban önmagát? Mely műfajt érzi leginkább sajátjának?
Azt hiszem, a regényben érzem magam a legotthonosabban. Ott van tér és idő bőven mindenre. A novella bizonyos szemszögből olyan, mint a kispályás futball: a játék pörög, a labda ide-oda cikázik, néha teljesen eltűnik a lábak között, és mire kiismernénk a játékosokat, már vége is a meccsnek. Kispályán tudni kell cselezni, fifikásnak, merésznek és vagánynak kell lenni, folyamatosan potyognak a gólok, néha másodpercek alatt fordul meg a játék menete, minden momentumnak jelentősége van. Éppen úgy, ahogy a novellában is. A regényben ugyanakkor nagy pályát kell bejátszani, és nem csak ott folyik a játék, ahol a labda éppen tartózkodik, párhuzamosan mennek a történések, szabadabban lehet építkezni, meg lehet tapasztalni a játékosok tudását, továbbá lehet időnként lassítani és gyorsítani az iramot. Hajlok arra, hogy egyetértsek azokkal, akik szerint a novella a prózaírás esszenciája. A regénynek viszont talán nagyobb olvasótábora van. De ez nem mérlegelés kérdése. Van, amit novellában lehet megírni, van, amit regényben.
Lányainak volt már alkalmuk Benedek Szabolcs művet olvasni? Milyen más íróknak az írásait ajánlotta (ajánlaná) nekik?
Nem szoktam ajánlani nekik könyveket, ezt teljesen rájuk bízom, válasszák ki és találják meg, hogy mi jön be nekik. Egyszer egy válogatásban megjelent talán két mesém, azokat olvasták, helyesebben olvastuk föl nekik, amikor még kisebbek voltak. A többivel még kicsit várnék, bár a nagyobbik lassan eljut abba az életkorba, hogy egyik-másik könyvemet kézbe vegye. Ám ezt a világért se akarom nemhogy erőltetni, még javasolni se nekik. Ha eszükbe jut, vagy kérik, akkor majd, amikor eljön az ideje, nyilván odaadom.
Mivel tölti idejét, ha épp nem dolgozik?
Van egy civil állásom, ami túl azon, hogy a kenyérkeresetet biztosítja, meglehetősen sok időt leköt. Aztán ott vannak a gyerekek. És közben nagyon igyekszem figyelni és sok helyen jelen lenni. Megélni és megtapasztalni és utána megírni. Szóval nem unatkozom.
