Honnan a Jammal név?
17 évesen játszottam egy zenekarban, és az egyik gitáros aggatta rám viccből ezt a nevet, mert raszta hajam volt, és 130 kilót nyomtam. A külsőm azóta sokat változott, de a név rajtam maradt, sőt, húszéves koromban a Csillag születikbe is Jammalként jelentkeztem, majd így koncerteztem és jártam az országot. Ha a zenész szakmában elhangzik ma ez a név, mindenki tudja, hogy Jammal beatboxos srác.
Több generációs zenész család gyermeke vagy, mégsem klasszikus zenei karrierben teljesedtél ki. Miért pont a beatbox lett a te utad?
Az egész gyerekkorom a zene és a koncertek bűvöletében telt, amióta az eszemet tudom, szívom magamba a muzikalitást. Nyolcévesen láttam a nagybátyámat dobolni a Skorpió nevű együttesben, ami akkora hatással volt rám, hogy ott, aznap este eldöntöttem: én is dobos leszek. Aztán általános iskola hatodik osztályban az egyik barátom mutatott egy amerikai zenészt, aki szájdobolt. Elállt a lélegzetem, annyira megtetszett!
Ehhez jött a Rendőrakadémiából ismert Michael Winslow, aki nemcsak szájdobolni tudott, hanem mindenféle hangot kiadni. Innentől nem volt megállj, belevetettem magam ebbe a világba, eleinte csak szájdobolást, majd más hangok, effektek utánzását is tanulni kezdtem. Aztán eljutottam egy beatbox versenyre is, ahol második helyezett lettemy. Ez akkora löketet adott, hogy elhatároztam, profi szinten szeretnék ezzel a műfajjal foglalkozni. Számos versenyen részt vettem, és ahogy telt az idő, arra is rájöttem, hogy az én elemem a show-ban rejlik. A beatbox humorral, pantomimmel, interaktív elemekkel való ötvözése. 2020 januárjában mutattam be az első önálló estemet a Müpában, azóta erről szól az életem.
Hogyan és kitől lehetett akkor a beatboxot megtanulni?
Alapvetően autodidakta módon sajátítottam el a műfajt. Amikor elkezdtem, még internet sem volt. Emlékszem, alig vártam, hogy az MTV-n menjen egy 15 másodperces beatboxolás, az akkori és egyetlen igazi komoly beatestől, Rahzeltől. Ott ültem a videómagnó előtt, és egyszer sikerült felvennem. Onnantól kezdve azt néztem és hallgattam rongyossá. Ma már tele van a net mindenféle oktatóanyaggal, vannak hangok, amelyeket én is így tanultam meg.
A Müpában bemutatott produkcióhoz képest új műsorszámmal járod az országot?
A produkció főbb bástyái ugyanazok, de szőttem új elemeket is bele, és kuriózum, hogy ez az első műsorom, ahol beatboxolok és furulyázom egyszerre. Egyébként nálam alapszabály, hogy mindig figyelembe veszem az adott közönséget is. Legutoljára például egy disznótor fesztiválon léptem fel, ahol a vége felé spontán, humoros mulatós zenét kreáltunk a közönséggel közösen.
Minden műsoromat bemutatkozással kezdem, amelyben beszélek magamról, a hangszeremről, azaz a számról, a beatboxról, hogy a nézők megismerjék ezt a műfajt, és tudatosuljon bennük, ezek a hangok valóban belőlem jönnek. Ők csak azt látják, hogy felállok a színpadra, nincs a kezemben semmi, csak egy mikrofon, amibe ciccegek, puffogok, durrogok. Mindez nagyon egyszerűnek tűnhet, pedig valójában nem az. Rengeteg munka van egy-egy műsor vagy akár egy-egy hang tökéletes artikulálása mögött. Nem ritka, hogy egy elképzelt hang másfél év múlva szólal meg úgy, ahogy szeretném – addig órákon, napokon és heteken át kell gyakorolnom. Volt, hogy én is feladtam, de aztán egy év múlva elővettem, hónapokon keresztül gyúrtam, és végül összejött. Küzdöttem, mert nagyon szeretem, amit csinálok. Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam arra, ami nemcsak munka, hanem egyben szerelemhivatás is a számomra.
Mi motivál abban, hogy az életed hangok kitalálásából és megszólaltatásából álljon?
Sok zenésztársamhoz hasonlóan engem is inspirál, ha érzem az emberek szeretetét. De a legjobban az tesz boldoggá, ha azzal, amit csinálok, örömet tudok nekik okozni. Ha látom, hogy mosolyognak, felszabadulnak és jól érzik magukat. Az én küldetésem ez, hogy a fentről kapott tehetségemmel jót okozzak, és úgy érzem, a beatbox-szal tudom a legtöbbet adni nekik. Szeretek énekelni, dobolni, rappelni is, de beatbox közben vagyok igazán elememben.
Hogyan inspirálódik egy beatboxos?
Nagyon sok helyről és módon merítek ihletet. Szoktam például kortárs beatboxosokat hallgatni, de az is előfordul, hogy megyek az utcán, és egyszer csak a semmiből megszólal a fejemben egy berregés, vagy bagatell helyzetekből születnek új hangok. Elmesélek valamit, hogy értsd: nemrégen fogorvosnál voltam, és lezsibbadt a fél arcom. Teljesen kétségbe voltam esve, hiszen aznap este koncertezni kellett mennem, és hiába próbálkoztam, nem tudtam a megszokott módon artikulálni este sem. Ellenben rájöttem, hogy kaptam egy új, pergő hangot, ami abból keletkezett, hogy „félrehordott” a szám. Nagyon megtetszett, és aztán már azon dolgoztam, hogy később, a zsibbadás elmúlta után is ki tudjam adni azt.
Gyakran a Kodály-módszer mintájára a környezetemből gyűjtök hangokat, így „szereztem” egy idősebb nénitől a pulyka sivalkodását, más állatok hangját pedig a kisfiam hiányolta, a kakaskukorékolás vagy tehénbőgés például így született meg és gazdagította a repertoáromat.
A műsorod népmesei ihletettségű, miért volt ez fontos számodra?
A fő vonal a Kiskondás című mese alaptanulságára épül, miszerint ha jót cselekszünk, jót kapunk cserébe. Szerintem ez fontos üzenet lehet ma is. A magyar népmesék olyan alapigazságokat és ősi erőt hordoznak magukban, amelyek még felnőttként is magával ragadnak. A darab alapvetően életünk meghatározó hangjain és annak ritmusain alapszik, a Kiskondás népmesei motívumaira felfűzve. Minden hangot kizárólag a számmal szólaltatok meg, amit különféle mozdulatok kísérnek. Így lesz a seprűből gitár vagy épp képzeletbeli DJ-pult. A műsor humoros és interaktív jellegű, felhívom a közönség bátrabb résztvevőit, hogy együtt bohóckodjunk – én beatboxolom a hangokat, őket pedig arra buzdítom, hogy eljátsszák azokat. Ez egy bohókás geg, aminek mindig nagy sikere van.
Hogyan fogadtak eddig vidéken? Ismernek egyáltalán téged?
Nyitott szívekre, befogadó, kedves emberekre találtam eddig mindig. Annak is megvan a hangulata, amikor országos hírű műsorokkal utaztunk vidékre hatalmas felhajtással, fotózással, autogramosztogatással. Amikor azonban vidéken vagy egy egészen kis faluban megtartott fellépés után odajön hozzám őszinte lelkesedéssel egy nagymama, hogy mennyire örült nekem, és sajnálja, hogy az unokája nem láthatott, vagy amikor rámír egy tanárnő, és megkér, hogy az iskolájukba is menjek el, az is szívet melengető.
Fotók: Hegyi Júlia Lili / PMG
