Eredeti neve Rudolf Ditzen volt, művésznevét két Grimm-meséből vette, a Szerencsés Jancsiból (innen jött a Hans) és A libapásztorlányból, amelyben a beszélő lovat hívták Falladának. Apja neves jogász volt, a legfelsőbb bíróság tagja, aki fiát is jogásznak szánta. A család sokáig Lipcsében és Berlinben élt, az apa és a fiú kapcsolata azonban egyre fagyosabb lett, mert Rudolf nem akart jogi tanulmányokat folytatni. Már fiatal iskolásként csatlakozott a Wandervogel elnevezésű társasághoz, amely túrákat szervezett fiataloknak, és amelyet – a polgári értékeket megkérdőjelező nézetei miatt – a szülők és a tanárok veszélyesnek tartottak a résztvevők számára.
Az érzékeny lelkű fiatalember rengeteget olvasott, főként Flaubert, Zola, Daudet és Maupassant műveit, de a realista, naturalista irányzat mellett Karl May kalandregényeit is szerette, felnőttként összegyűjtötte May 57 kötetes életművét.
Gimnáziumi tanulmányai utolsó évét a türingiai Rudolstadtban fejezte volna be, de 1911. október 17-én párbajnak álcázott öngyilkosságot kísérelt meg egy barátjával együtt, aki meg is halt. Ditzen súlyos sérülésekkel életben maradt, de emberölés vádjával nyomozás indult ellene, majd pszichiátriai kivizsgálásra és kezelésre Jénába szállították. A középiskolát nem fejezte be, később Türingiában mezőgazdaságtanból szerzett végzettséget. Az első világháború idején katonának jelentkezett, de alkalmatlannak nyilvánították. 1916-ban a stettini (szczeczini) agrárkamaránál kapott állást, majd a fővárosban a burgonyatermelők szervezeténél dolgozott tudományos munkatársként. Közben fokozatosan az ital és a kábítószer rabjává vált, többször vett részt elvonókúrán. A világháború után a legkülönbözőbb munkákat végezte, hogy biztosítsa megélhetését – volt eladó, ingatlanügynök, hivatalnok és élelmiszer-kereskedő is.
Első regényeit 1920 és 1922 között írta, majd évekig hallgatott, szenvedélybetegsége miatt képtelen volt alkotni. Egyre mélyebbre süllyedt, kétszer börtönbüntetésre is ítélték, amikor a kábítószerre fordítandó pénzt sikkasztással és csalással próbálta előteremteni. Ha éppen nem volt rácsok mögött, elvonókúrákon esett át. A húszas évek végén sikerült egyenesbe hoznia életét: 1929-ben megnősült, felesége, Anna adta vissza erejét az íráshoz. Holsteinbe, majd Berlinbe költöztek, itt születtek gyermekeik, akik közül kettő meghalt.
1932-ben jelent meg a nemzetközi sikert meghozó Mi lesz veled, emberke? című regénye. A mű a nagy gazdasági világválság idején játszódik, és egy egyre mélyebbre süllyedő házaspár történetét meséli el, akik a megalázottság ellenére is minden erejükkel igyekeznek megőrizni emberségüket. A kritikusok szerint Fallada írói tehetsége ebben a weimari Németország társadalmi viszonyait bemutató regényben jutott leginkább érvényre. A könyvről – amelyet kétszer is megfilmesítettek – a pályatársak, Thomas Mann és Hermann Hesse is elismerően nyilatkoztak.
A harmincas években, a nácik hatalomra kerülése után a politika szempontjából ártalmatlan, szórakoztató irodalom felé fordult, hogy megélhetését biztosítsa, majd több regényt is írt, köztük a Farkas a farkasok között címűt. Szocialista politikai nézetei felkeltették a nemzetiszocialista vezetés figyelmét, 1933-as hatalomra jutásuk után le is tartóztatta az SA, ezért visszavonult vidékre, Feldbergbe. Helyzetének ellehetetlenülése annyira megviselte, hogy újra inni kezdett, a morfiumra is visszaszokott, majd egy lövöldözés miatt ismét elmegyógyintézetbe került. Feleségével is elmérgesedett a viszonya, 1944-ben elváltak.
A második világháború végén rövid ideig Feldberg polgármestere volt, majd Berlinbe költözött, újra megnősült, és a rádió munkatársaként, illetve újságíróként dolgozott. 1946-ban jelent meg utolsó jelentős műve, a Halálodra magad maradsz című regény, amelyben egy munkásosztálybeli házaspárnak a Gestapóval folytatott küzdelmét írta meg.
Fallada 1947 januárjában alkohol- és morfinfüggősége miatt a berlin-niederschönhauseni kórházba került, itt halt meg február 7-én szívelégtelenség következtében. Der Alpdruck (Lidércnyomás) című könyve csak halála után látott napvilágot, ebben arról a bűntudatról ír, amelyet azok a túlélő németek éreznek, akik átvészelték a náci rendszert.
A képen bronzszobra Brandenburgban, Michael Klein alkotása. Fotó: Jens Kalane / dpa via AFP
