Kenny Dalglish, a játékosként és edzőként is Liverpool-legenda szerint a You’ll Never Walk Alone „ugyanúgy érvényes bajban, szomorúság és siker idején, mert arról szól, hogy egymást támogatjuk. Segít, amikor kimész a pályára, és tudod, hogy (a szurkolók) mögötted állnak. Segít, amikor szenvedsz a pályán, és segít, amikor nyersz. Érvényes minden helyzetben.”
Egy futballklubhimnusz, ami eredetileg nem lelkesítő, közösség-összekovácsoló indulónak készült, mint a nagy klasszikusok. Egy szó nem esik benne a mezről, a lelátóról, a klubszínekről, és nem ígérik meg a mesternek sem, hogy menni fog. Ráadásul semmi exkluzivitás nincs benne, éneklik angolok, skótok, németek, hollandok, görögök, japánok. De talán épp ez teszi különlegessé a You’ll Never Walk Alone-t, a dalt, amit valószínűleg már Szoboszlai Dominik is kívülről tud, ugyanis az Anfield Road az egyik olyan stadion, amelynek a lelátóin hétről hétre felhangzik Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II szerzeménye a Carousel című zenés darabból. A Time magazin 1999-es listája szerint a 20. század legjobb musicalének gyökerei viszont egészen Pestig nyúlnak: Molnár Ferenc Liliomját hangolták át a szerzők a Broadway szabályai szerint.
A Liliom pesti bukása
A történet 1908-ban kezdődik. Ekkor jelent meg Molnár Ferenc Muzsika című elbeszéléskötete, benne az Altató mesével, amit korábban a Pesti Naplónak szokásos vasárnapi tárcaként adott le. Ditrói Mór és Jób Dániel, a Vígszínház vezetői beszélték rá, hogy írjon belőle színdarabot. Molnár 1909 elején nekifogott, októberben felolvasta a kész művet. Alapvetően tetszést aratott, de a befejezés nem volt az igazi. Ditrói vetette föl, hogy a földre visszatérő Liliom lopjon egy csillagot, és azt vigye haza a lányának. A megoldás mindenkinek tetszett, a kellékes másnap már be is szerzett egy, az előadáshoz való csillagot.
A Liliom. Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda 3 felvonásban, 7 képben bemutatóját 1909. december 7-én tartották. A szerző vallomásnak szánta feleségének, Vészi Margitnak: attól, hogy valaki megüti az asszonyát, még lehet rendes ember. A Liliom megbukott, Vészi Margit pedig a következő évben elvált tőle. „Ezzel a színművével Feri nekem üzent. Olyasmit, ami meglepett, elgondolkodtatott, de célt nem ért el” – mondta egy visszaemlékezésében unokájának, Sárközi Mátyásnak.
Sárközi Mátyás itt mesélt a Kultúra.hu-nak Vészi Margitról.
Távirati stílusban szedjük össze, miért utasította el a pesti közönség a darabot. Nem, egyáltalán nem Hegedűs Gyulán múlt, ő egyáltalán nem volt a hibás, még akkor sem, ha bizonyos kritikák szerint túlságosan franciás vígjátékokhoz hasonlatosan adta a címszerepet. A vígszínházi nézők egész egyszerűen nem tudták hova tenni Liliom karakterét, hiszen szép tiszta melodrámákhoz szoktak. Meg hát vígjátékot vártak a szerzőtől. De leginkább: nem cselédlányt meg hintáslegényt akartak látni a színpadon. Szini Gyula visszaemlékezéseiben írt arról, hogy egy kritikus megjegyezte, „a túlvilág szerepeltetése a színpadon mindig kényes és problematikus dolog, Molnárnak se sikerült”. Egy másik „a drámairodalom tiszteletreméltóan bölcs szabályai ellen való merénylet”-nek minősítette, egy harmadik meg úgy vélte, „a viccek meg fogják menteni a darabot, a Molnár viccei, amiknek mindig megvan a maga hálás publikuma”.
És tényleg meglett, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Fenyő Miksa személyében. De hiába ünnepelte a Liliomot a Nyugat, a kassza bevétele mindent felülírt, így aztán Ditrói és Jób levették a műsorról. Aprócska érdekesség: az előadás zenéjét Kacsóh Pongrác írta.
A Liliom világ- és pesti sikere
A pesti bukás után nem sokkal, az 1910. február 10-i berlini bemutatón hatalmas sikert aratott a Max Reinhardt rendezte Liliom, ez az előadás volt a nemzetközi siker kiindulási pontja. (Abban, hogy Reinhardt találkozott a darabbal, komoly szerepe volt Vészi Margitnak.)
Az 1913-as bécsi felújításnak köszönhetően – Az ördög után – lett valódi világsztárrá Molnár Ferenc, és indult el világhódító útjára a külvárosi legenda. A vígszínházi kör 1919. február 15-én zárult be: Varsányi Irén Julikája maradt, az új Liliom Csortos Gyula lett, a sikert pedig azzal mérték, hogy egy szezonban összesen hetvennégyszer került színre a darab. Századszor 1922. június 8-án játszották.
1920-ban már New Yorkban is bemutatták, először The Daisy címmel, „eredeti verzióban” viszont csak egy évvel később játszották, akkor a Theatre Guild nevű művészszínház vitte színre és adta ki a darabot. Az a teátrum, amely később Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II musicaljét is producelte. De ne ugorjunk ennyire előre, mert Molnárnak ekkor még Budapestre küldik a jogdíjakat. Egyebek mellett Párizsból, ahol Georges Pitoëff vitte színre a Comédie des Champs-Élysées színházban, ahol a Fogalmazót Antonin Artaud játszotta; Londonból, ahol Ivor Novello Liliomja mellett Charles Laughtonnak Ficsúr volt az egyik első színpadi szerepe; Madridból, ahol Federico García Lorca és Pura Maorta de Ucelay rendezték meg a Teatro Españolban; a Les Productions Fox Europa stúdiótól, Fritz Lang egyetlen francia filmjének gyártójától; a CBS rádiótól, ahol Orson Welles rendezésében és címszereplésével, Ficsur szerepében Elia Kazannal készült egyórás rádiójáték.
Eközben Giacomo Puccini meglátta az operai potenciált a Liliomban (ebben is van szerepe Vészi Margitnak), de a Turandot meséje erősebben vonzotta. Kurt Weill érdeklődését is felkeltette a darab, neki viszont Molnár nem adott engedélyt.
Liliomból Carousel
Molnár Ferenc a Rex nevű olasz óceánjáróról 1940. január 12-én, 62. születésnapján szállt le az Újvilágban. Ezúttal azonban nem valamelyik darabjának a bemutatójára érkezett, jegye csak egy útra szólt. A kikötőből a Hotel Plaza nyolcadik emeletére ment, itt élt halálig, 1952. április 1-ig. Különös véletlen, hogy ugyanezen a hajón utazott a Hollywood kapuján épp csak kopogtató Ingrid Bergman, aki még ebben az évben eljátszotta Julikát New Yorkban Burgess Meredith mellett. Az előadást látta Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II., akik ekkor már mindketten befutott zenés színpadi szerzőnek számítottak, de még nem tudták, hogy később dolguk lesz Molnárral.
A Theatre Guild vezetői, Theresa Helburn és Lawrence Langner hozták őket össze, miután Rodgers és Hammerstein is elvesztette állandó szerzőtársát, és tőlük kapták az Oklahoma! alapötletét is. Az 1943-ben bemutatott musical óriási siker lett, a producerek pedig azonnal elkezdték keresni a következő kasszadarab alapanyagát.
Nem kellett messzire menni, a Liliomot jól ismerték, 1921 után 1932-ben is bemutatták. A megzenésítés jogait 2500 dollárért és a bevétel 1%-áért vették meg – Molnár később verte a fejét a falba, hogy ennyire olcsón adta magát –, ezt ajánlgatták Rodgersnek és Hammersteinnek. Őket viszont a budapesti történet nem izgatta fel, pláne háborús időkben, bizonytalan politikai helyzetben, ráadásul a darabot a vége miatt alkalmatlannak ítélték egy musicalhez.
De Helburn és Langner nem adták fel. Azt javasolták, tegyék át a mesét Louisianába. (És erre minden lehetőségük megvolt, ugyanis úgy vették meg Molnártól a jogokat, hogy bármilyen dramaturgiai módosítást végezhetnek a darabon. Az író – aki korábban George Gershwinnek nemet mondott – először nem ment ebbe bele, de aztán csak beadta a derekát.) Az ottani kreol dialektust azonban Hammerstein a dalszövekekhez prozódiailag nehézkesnek ítélte. Ám Rodgersnek jött az isteni szikra: legyen a helyszín New England, a történetet pedig datálják néhány évtizeddel korábbra, az 1870-es évekbe.
Itt már 1945-ben járunk, az események hirtelen felgyorsultak. Március 22-én volt az első preview. Ezt követően kétórás válságtanácskozást tartottak az alkotók, amelynek következményeként kihúztak öt jelenetet, az amerikai zenés színház egyik megteremtőjének számító koreográfus, Agnes de Mille balettbetétjének a felét, továbbá két dalt. Április 19-én a Majestic Theatre-ben megtartották a Carousel bemutatóját. Egyáltalán nem volt sztárszereposztás, a siker ennek ellenére is jelentős lett. 890 előadást játszottak belőle egyhuzamban, két évig stabilan műsoron volt, majd turnéra indult, és eljutott a hír Európába is.
A Carousel nem lett a musicalrepertoár alapdarabja, de felújításai azóta is mindig szenzációszámba mennek, legutóbb 2018-ban, amikor Renée Fleming játszotta – a kb. Hollundernének megfelelő – Nettie Fowlert, aki a You’ll Never Walk Alone-t kétszer énekli a darabban.
A Carousel megtartotta a Liliom alaptörténetét, de egyáltalán nem mondhatjuk rá, hogy ez a Liliom megzenésítve. Molnár Ferenc darabja elvesztette minden társadalmi felhangját, erősen amerikai színezetet kapott, és nem csupán azért, mert a helyszín vagy a nevek megváltoztak. (Julie és a Louise még emlékeztet az eredetiekre.) Egészen mások az árnyalatok, Billy Bigelow sokkal kevésbé abuzív természet – csak egyszer üt –, mint Závoczki Endre, és a zárlat is sokkal derűsebb, szinte happy end. Billy/Liliom tragédiája az, magyarázta Rodgers, hogy képtelen az együttélésre, a kommunikációra. Egy optimista befejezés azonban annak a reményét sugallja, hogy a lánya, azaz a következő generáció tanult az elődök hibáiból.
Molnár – aki korábban látott néhány próbát, a szerzők nagy félelmére majd megnyugvására – nem volt elégedetlen, a drámai/prózai alapanyaghoz való hűségében a Carmenhez és a Bohémélethez hasonlította a Carouselt. A bemutató előestéjén elégedetten jelentette ki, „érintetlenül hagyták a megzenésített darabban mindazt, ami nekem a Liliomban drága”.
Egy szintén emigráns, Göndör Ferenc, Az Ember főszerkesztője így számolt be élményeiről: „Hiába lett minden ritmusában és melódiájában amerikai darab a Liliomból, mi, magyar földről ideszakadtak csak ott éreztük a festőién szép jelenetek során a pesti Városliget lélegzését, akácfáinak, orgonabokrainak jó szagát. Molnár Ferenc jóvoltából ismét találkoztunk ifjúságunkkal. Elmúlt gyermekkorunk és elhervadt fiatalságunk legszebb emlékei érintették melankóliára hajló szívünket, ami annál természetesebb, mert a kiváló amerikai szerzők érintetlenül meghagyták a Carouselben mindazt, ami a Liliomban szép és drága, az időkkel dacoló múlhatatlan érték.”
A II. világháború után Molnár és Jób Dániel felvették a kapcsolatot, élénken leveleztek a Carousel kapcsán is. „Mindez az egész valami véletlenül összhangba vágó találkozása a szerzőknek, a rendkívüli tehetségű, melódia-bő komponistának, rendezőnek, balettmesternek, díszletfestőnek. A darabban nem játszik »star«. Csupa fiatal nő és férfi, csupa kezdő, nagyszerű énekhangok stb. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt az estét még Londonban sem lehet reprodukálni. Az egész egy különös és szerencsés véletlen, ezt ismételten hangsúlyozom” – írta Molnár az egyik levélben. Jób érdeklődését felkeltette a zenés darab, de amikor kiderült, milyen előadói és technikai apparátus szükséges hozzá, letett róla. A romokat takarító Budapesten elképzelhetetlen lett volna a kivitelezés: „Ez a mutatvány itt egy két és fél óráig tartó káprázatos egymásutánja a díszleteknek, világosítási hatásoknak, az operaszerűen kidolgozott és operai zenekarral kísért énekeknek és táncoknak. A Liliom minden egyes fontos drámai mozzanata prózában az eredeti szöveggel van meghagyva, minden hamisítás nélkül, azzal a különbséggel, hogy az egész történet Észak-Amerikába van áttéve. Táncok alatt nem operettszerű táncok értendők, hanem három nagystílű önálló balettszám, amelyet egy itteni zseniális fiatal nő kreált. A szereplők az egész darabban egy lépést sem táncolnak. Kizárólag csak a balettkar táncol. Az alapja ennek a balettnek a régi orosz Gyagilev–Nizsinszkij-féle pantomimikus balett, de teljesen modernizálva, majdnem a szürrealizmusig. A balettben 20–30 nő és ugyanannyi férfi táncol. Az éneklő kórusok ugyanilyen nagyok, szintén vegyesen férfiak és nők.” (A leveleket a Színház lap 1992/9. számában adta közre Gajdó Tamás.)
A Carousel tehát nem került a Vígszínház akkori játszóhelye, a Radius mozi színpadára. 1945. november 24-én vasárnap viszont a Budapest I. rádióadó 13:20 és 14:10 között a következő műsort sugározta: „Carousel”. Zenés részletek Molnár Ferenc Liliomának amerikai változatából. Magyar versek, írta: Polgár Tibor. Közreműködik: Fényes Kató, Lantos Olivér, Bródy Tamás és Fejér György. Mesélő: Hevesi Endre. Milyen úton-módon jutottak el a kották? Hogyan készült a felvétel? Rejtély.
A darab magyarországi premierjét 1986. december 19-én tartották a Budapesti Operettszínházban. Nem lett hosszú széria, ami a beszámolók szerint a rendező sara volt, de azt sem felejtették el megemlíteni a kritikákban, hogy „nem tett jót” a musicalnek az a négy évtized, ami az ősbemutató óta eltelt. Talán húsz év még belefért volna, latolgatták, de „a hazai közönség időközben megismerte a műfaj legjobb alkotásait, mellettük a Carousel sokak számára csak másodvonalbeli darabnak tűnt”. A Nagymező utcában évtizedekkel később Béres Attila vitte színre ismét Carousel – Liliom címen, a szövegbe sok Molnárt visszacsempészve. A 2019. április 26-i bemutatót szintén „mixed review”-k kísérték, és ez az előadás sem lett hosszú életű.
Több mint klubhimnusz
A Liverpool-szurkolói már a ’60-as évektől énekeltek popdalokat a lelátón, és az Anfield Road az elsők között volt, ahol a helyi műsorközlő mellett lemezlovas is gondoskodott a meccsek előtt a megfelelő alaphangulatról. Lokálpatriótaként a helyi előadókat, a Beatlest, Cilla Blacket és az eredeti Gerry and the Mars Bars nevet a csokoládégyártó ellenkezése miatt Gerry and the Pacemakersre változtató együttest preferálták. Ők se számítottak rossznak, nekik is Brian Epstein volt a menedzserük és George Martin a hangmérnökük.
Gerry Marsden látta a Carouselt színházban, megtetszett neki a You’ll Never Walk Alone, annyira, hogy akkoriban kezdődtek a lemezfelvételeik, és ez volt a harmadik dal, amit rögzítettek. Jól választottak: sláger lett belőle. (Nemcsak akkor, még a kétezres években is felkerült ír és holland toplistákra, és biztosan nem a színházi előadásoknak köszönhetően.) Egy korábbi Liverpool-játékos, Tommy Smith visszaemlékezése szerint Marsden 1963 nyarán adott egy lemezt Bill Shanklynek, a csapat edzőjének. Felkészülési meccsekre utaztak, helyi sportújságírók kísérték őket. Shanklynek nagyon bejött a dal, ő érezte meg, hogy van benne valami. A zsurnaliszták sztorit akartak – ez persze nem meglepő –, kis színeseikben a kislemezről is írtak, elejtve, hogy a Liverpool FC új klubhimnusza a You’ll Never Walk Alone lesz. Innen már nem volt visszaút, de senki nem ellenkezett. Olyannyira nem, hogy a klubcímerre is rákerült a biztató mondat.
„Nincs még egy európai klub, amelyiknek olyan himnusza lenne, mint a You’ll Never Walk Alone. És nincs még egy klub a világon, amely a szurkolóival ennyire egy közösséget alkotna. Ahogy ott ültem és néztem a Liverpool-szurkolókat, beleborzongtam. Egy negyvenezres tömeg állt egy emberként a csapat mögött” – írta le azt Johann Cruyff, hogy mit érezhetnek a Liverpool játékosai és ellenfelei az Anfield Roadon. Azóta pedig csak bővült a stadion.
A dal erejéről Steven Gerrard, a klub egyik legendája így mesélt: „Három-nullára vezet az ellenfél. Arra gondolsz, hogy az álmaidnak vége, azt várod, hogy a bíró lefújja az első félidőt, a szurkolók pedig kifütyüljenek. Csalódást okoztál nekik, csalódást okoztál magadnak. 45 perc alatt kiadtál magadból mindent. És akkor elkezdik énekelni a You’ll Never Walk Alone-t, annyira hangosan és annyi érzelemmel, mint még soha nem hallottam játékosként.” A meccs a 2005-ös isztambuli Bajnokok Ligája-döntő volt, amelyet 3–3-as állás után végül tizenegyesekkel a Liverpool megnyert a Milan ellen.
Érdekes és érdemes lenne ebben a témában felmérést készíteni a Celtic, a Borussia Dortmund, az 1. FSV Mainz 05, a TSV 1860 München, az FC Twente, a Feyenoord, az SC Cambuur, , az FC Admira Wacker, a Club Brugge KV, a KV Mechelen, az FC Tokyo, a CD Lugo és az ARIS szurkolói körében, de kiterjeszthetnénk a kutatást a Krefeld Pinguine és a Medveščak Zagreb jégkorongklub drukkereire is, hogy kontrollcsoportként tőlük is megtudjuk, nekik mit jelent a dal. Mert ők is a You’ll Never Walk Alone-t éneklik, amit egyébként mindannyian „hivatalosan” kaptak meg a Liverpooltól. Az pedig különösen szép, a fair play igazi példája, amikor a fentiek közül két csapat összesorsolódik, a szurkolók pedig együtt énekelnek.
Konteóhívőknek valószínűleg nem új a felfedezés, hogy ez a dal egyértelműen megmutatja a Liverpool jelenlegi menedzsere, Jürgen Klopp karrierútját. Vegyük végig a pályáját: a Mainz játékosa, majd edzője volt, a következő állomást a Borussia Dortmund jelentette, innen költözött Liverpoolba. És ha még azt is megemlítjük, hogy Klopp a frankfurti egyetem testnevelés szakán gyaloglásból írta a szakdolgozatát, teljesen egyértelművé válik, miért döntött egyik vagy másik klub mellett. Néhány napja bejelentette, kitölti szerződését Liverpoolban, és 2026-tól szünetet akar tartani, de az sem lehetetlen, hogy végleg abbahagyja az edzősködést. Többen összehozták a német válogatottal, de a fenti teória mentén haladva ne legyen senki meglepve, ha Japánban, netán egy horvát jégcsarnokban tűnik fel 2027-ben.
Emblematikus előadások
Az 1989-es Hillsborough-tragédia után – a Liverpool és Nottingham között, Sheffieldben játszott FA-kupa-döntőre a stadion befogadóképességéhez képest jóval több Liverpool-szurkolót engedtek be, akik az elöl állókat nekinyomták a pályát védő vasrácsnak, közel százan meghaltak, még többen megsebesültek, volt, aki maradandó károsodást szerzett – az áldozatokra emlékező gyászszertartást közvetítő kommentátor, Peter Jones a dal szövegét idézte, a dalt pedig utána egyházi kórus énekelte el. A BBC Radio 1 csatornáján ekkor épp egy Liverpool-szurkoló DJ, John Peel volt adásban. Ő Aretha Franklin feldolgozását játszotta le, és az események hatása alatt percekig nem tudott megszólalni. A dal Aretha Franklin temetésén is elhangzott Gladys Knight előadásában, a Bridge Over Troubled Waterrel medley-ben.
Egy másik stadiontragédia, a Bradford City 1985. május 11-i meccsén kitört tűz áldozatainak és sérültjeinek megsegítésére a Gerry Marsden és Paul McCartney vezette alkalmi szupergrup, a The Crowd játszotta fel és adta ki a dalt.
2016. március 13-án a 2–0-ra végződött Borussia Dortmund – 1. FSV Mainz 05 meccs után a két csapat drukkerei együtt énekelték egy olyan Dortmund-szurkoló emlékére, aki a meccs alatt szívmegállás következtében halt meg.
A dal egy különleges előadása nem kapcsolódik a focihoz: 2009-ben, Barack Obama elnöki beiktatásakor énekelte Renée Fleming, aki a Carousel 2018-as Broadway-bemutatójában is játszott.
2019-ben a Take That az Anfield Roadon adott koncertet. Gary Barlow, aki szintén a Liverpoolnak drukkol, a színpadra hívta a már visszavonult Gerry Marsdent, és együtt énekelték el a dalt.
A Mumford & Sons frontembere, Marcus Mumford egy évvel később énekelte fel a dalt az Apple TV+ focis sorozatához, a Ted Lassóhoz.
A képen Szoboszlai Dominik és Jürgen Klopp, a Liverpool menedzsere a Leicester City-vel játszott barátságos mérkőzésen. Fotó: NurPhoto via AFP / Suhaimi Abdullah
