Harag György, a rendezőmágus

Harag György életében nem igazán volt szokás a színi előadások felvételen való rögzítése, így az utókor sajnos számtalan zseniális alkotással lett szegényebb. De aki valaha is látott egy Harag által rendezett előadást, sohasem felejti el.

Legjobban a kolozsváriak jártak, ők csodálhatták legtöbb alkalommal munkáit, hiszen tíz éven keresztül volt a Szamos-parti színház főrendezője. Eközben olyan felejthetetlen előadások születtek, mint a Sütő-trilógia (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), amely a Szuzai menyegzővel tetralógiává egészült ki.

A darabok próbái valóságos alkotóműhelyek voltak. A hetvenes években gyakorlatilag más erdélyi színház nem is vállalta a Sütő-drámák bemutatását, bár akkorra már Magyarországon bemutatták az Egy lócsiszár...-t és a Csillag a máglyánt. A Szuzai menyegzőnek Kolozsvárott volt az ősbemutatója 1981-ben. Ma már elképzelni sem tudjuk, hogy a diktatúrában mekkora bátorságot igényelt e drámáknak a színrevitele. Bisztrai Mária, a színház akkori igazgatója később így vallott erről: „a legmagasabb szinten próbáltak meg lebeszélni bennünket… Makacsok voltunk, hazudtunk, csaltunk, félrevezettük a hatalmat, Kötő József, az irodalmi titkárunk a fejével játszott – az enyémmel is –, amikor egyik meghallgatáson a szinkrontolmács szerepében szándékosan félrefordította a veszélyesnek tűnő mondatokat”. Hiszen a sorok között a diktatúra elleni tiltakozás volt kiolvasható, Sütő és vele együtt Harag a mindenkori kényuralom ellen tiltakozott ezekkel az előadásokkal. És a legcsodálatosabb az volt, hogy a nézők is megértették az üzenetet, bárhonnan is érkeztek volna az előadásra.

Manapság, amikor már nem kell kerülgetni a forró kását, és bárki bármit mondhat a színpadon, kicsit feledésbe merültek e korszakalkotó Sütő-drámák. És Harag Györgyre is egyre kevesebben emlékeznek 35 esztendővel halála után.

Menekülés a halálból Harag György élete, ahogyan rendezései is, egyáltalán nem mondható hétköznapinak. Megjárta Auschwitzot, ahonnan a családból egyedül ő tért vissza. Önéletrajzában így emlékezik a végzetes napokra: „a láger kapujában láttam utoljára a családomat.” A lágerben eltöltött évekről felesége, Harag Györgyné Váli Ilona szerint keveset beszélt. Úgy gondolta, ez magán­ügy, és csak annyiban tartozik a külvilágra, hogy e fájdalmas emléktöredékeket némely előadásába beépítette. Legjobb példa rá utolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Állami Színházban bemutatott Cseresznyéskert, amelynek záróakkordja (amikor mindenki elhagyja a birtokot, kivéve az inast) igencsak emlékeztet egy haláltáborból távozó szerencsétlen menetre. A bemutató idején már súlyos beteg volt, a nézőtéren helyet foglalók tudták, és szinte végigsírták az előadást. A kritika szuperlatívuszokban beszélt erről a rendezéséről is. Némileg a haláltáborok hangulatát idézte az általa Kolozsváron színre vitt Gorkij-mű, az Éjjeli menedékhely is. A darabban a korszak legkiválóbb kolozsvári színészei szerepeltek: Péterffy Gyula, Vadász Zoltán, Pásztor János, Barkó György, Héjja Sándor, László Gerő, Vitályos Ildikó, Kakuts Ágnes, Bereczky Júlia. A siker kirobbanó volt.

Színházi körökben Harag híres volt arról, hogy a premier előtti utolsó percben is képes volt módosítani rendezésén, de még a szereposztáson is. Erről ő maga a következőket vallotta: „a legnehezebb az volt, amikor én – előre bejelentve ugyan – próbáról próbára változtattam az előadáson. A színészek persze nem ellenkeztek, de láttam, mint csuklottak, miközben egymásnak szóltak: már megint változtatunk!... Azt is mondták, hogy most már össze vagyok zavarodva! Én ezt a szót nem is értem! Mitől vagyunk összezavarodva?! Úgy vélem, hogy a színész önálló alkotó, akinek a saját gondolatai, véleményei a rendező nagy koncepciójában kapnak helyet. Hát most már, kérem, miért zavarodhat meg valaki a saját mondanivalójában?

Keresztes Sándor színművész Harag rendezéséről a következőket mondta: „úgy tett néha, mintha ő sem tudná, mit akar, és az volt az ember érzése, hogy saját maga találja ki azokat a dolgokat, amiket a színpadon csinál. Szó sem volt ilyesmiről. Harag jól tudta, hová tart, megadta nekünk azt az óriási érzést, mintha mi találtuk volna ki a jelenet megoldását. Iszonyúan nagy tudású ember volt, amit nem fitogtatott soha”. Hasonlóan vélekedett az összes közeli munkatársa. Barkó György színművész például elmondott egy Harag Györgyre rendkívül jellemző példát: egy színdarab próbáit követően kisétáltak kettesben a sétatéri parkba. Mire a Sétatér végére értek, Harag kicserélte a darab összes színészét, visszaérve a színházhoz pedig mindent visszaváltoztatott az eredetire.

Volt Haragnak még egy titka, amely ma már anekdotaszámba megy: amikor a próbák már a befejezésükhöz közeledtek, és az előadás nagymértékben kész volt, behívta „vizionálásra” a színház kapusát (vagy a tűzoltót, az öltöztetőt, a kellékest), és annak reakcióján mérte le, mennyire érthető a darab a hétköznapi ember számára is.

Lukács Sándor Kossuth-díjas budapesti színész 42 évvel ezelőtt, 1978-ban pályakezdő színészként dolgozott együtt Haraggal Székely János Caligula helytartója című darabjában. Ő nemrég így emlékezett a rendezőre: „integráló személyiség volt, aki mindenkiből a legjobbat hozta ki, őszinte és baráti hangot ütött meg mindenkivel, miközben művészi mélységet hozott létre a színpadon.”

A teljes cikk az Erdélyi Naplóban olvasható.

Nyitókép: Csomafáy Ferenc fotója