Illik hozzátok a vándorlás fogalma, kezdve ott, hogy a cigányokat vándorló népcsoportként tartják számon. Ti mit gondoltok erről?

Horváth Sanyi (ének, kanál): Egyik helyről vándorlunk a másikra koncertezni, ez igaz, egy hétből öt-hat napot. De az, amit olvasunk a könyvekben, hogy régen elindultak a cigányok, nem volt hazájuk, sátrakban éltek, mi ezt a vándorlást nem éltük meg.

Oláh Krisztián (ének, harmonika): Az más, mikor koncertekre vándorlunk. Régen tényleg sokat voltunk külföldön is, az utóbbi időben kevésbé. Budapestre költöztünk, innen megyünk összevissza.

Hogy éltétek meg azt, amikor a Covid miatt nem lehetett utazni?

Oláh Krisztián: Mindenki csinált, amit tudott. Én például bütykölős vagyok, szeretek kocsikkal bíbelődni, úgyhogy ezzel töltöttem az időt. Jelenleg azonban a zene mellett nem igazán tudunk mással foglalkozni, mert állandóan úton vagyunk. Józsi Budapesten él, Heléna Debrecenben, mi Paszabon, és ott is maradunk.

A Covid előtt volt egy érdekes koncertetek: egy csendes-ülős, komolyabb koncert a Müpában. Hogy éreztétek magatokat, és mik azok a cigány hallgatók?

Horváth Sanyi: Mindig előre készülünk az ilyenekre, próbálunk, hogy színházjellegű legyen, de ez nekünk szokatlan. Ha nem táncolnak, nem buliznak ránk, nekünk végünk. 

Oláh Krisztián: Ez nekünk új dolog volt. A hallgatókat viszont szívesen játszottuk, ezek tulajdonképpen siratók.

Horváth Sanyi: Elmondjuk benne a bánatunkat, az örömünket, van, hogy bánatunkban, van, hogy örömünkben sírunk rajta…

Oláh Krisztián: De mindig sírunk rajta!

Oláh Heléna (ének): Ezek a dalok nagyon kifejezőek, fájdalomról szólnak. Amikor fiatalabb voltam, ez a műfaj nagyon távol állt tőlem. Miután megszületett a kislányom, megváltoztam, komolyodtam, megértettem és megszerettem ezeket a dalokat is. Ha van egy összejövetel, akkor ezek sem maradhatnak ki a buli végén, a fiúk várják mindig, hogy csatlakozzam. Meg kell érni ahhoz, hogy az ember ezt átérezze.

A zenekar 2008-ban Indiában járt, Rádzsasztánban, ahonnan bizonyos elméletek szerint a cigányok származnak, innen indultak el kontinenseken átívelő vándorútjukra. A saját gyökereiteket mentetek kutatni? Milyen emlékeket őriztek erről az utazásról?

Horváth Sanyi: Nagyon megrázott minket a szegénység, a nyomor, a beteg emberek, a kolduló gyerekek látványa. Azt mondják, mi onnan indultunk? Hát, ez akkor nem úgy tűnt!

Oláh József (zenekarvezető, ének, tambura): Az indiai út tényleg nagyon megrázó volt, rengeteget sírtam. Két hetet töltöttünk ott. A mai napig hatással van rám. Nem értem azokat az embereket, akik elmennek oda, majd azt nyilatkozzák, hogy milyen csodálatos hely. Ők nem jártak a nyomornegyedben, csak a turistáknak kialakított részeken. Az mesterséges. Nekünk meg pont az volt a lényeg, hogy lássuk az igazságot.

Horváth Sanyi: Mondtuk is egymásnak, hogy látjátok, és mi panaszkodunk?!

László Sándor (a zenekar menedzsere): Az indiai útig azt gondolták a fiúk, hogy nálunk, Paszabon vannak a világ legszegényebb emberei, ezután viszont meglátták, hogy korántsem. Vannak még mélységek.

Oláh József: Igen, Magyarországon a legszegényebb is, legyen magyar vagy cigány, jobban él, mint azok emberek, akiket Indiában láttunk.

Oláh Viktor (ének, gitár): A szállodákban, ahol laktunk vagy a házaknál, ahol megvendégeltek minket, ott persze fényűzés volt. Nagyon nagyok a társadalmi különbségek.

Ahogy leírtátok, ezeknek az embereknek semmiféle kitörési lehetőségük nincs a nyomorból. Magyarországon más a helyzet.

László Sándor: Igen, itt el lehet menni dolgozni. Ott viszont, ha valaki koldusszegényen születik egy faluba, akkor valószínűleg ott is marad. A kasztrendszer nem is engedi másként.

Oláh József: Nem úgy, mint én, aki Paszabról jöttem, most meg jól élek.

Oláh Krisztián

Magyarországon van néhány kezdeményezés, ami a roma zenére, a roma kulturális értékek megőrzésére fókuszál, például a Várkonyi Csibészek vagy a Snétberger Alapítvány. Ti mit láttok, mennyire működnek ezek a dolgok?

László Sándor: A Snétberger Alapítvány speciális eset, mert az ügy mögött van egy művészember és magántőke is. Ők direkt vidéke keresik a tehetségeket. Ez egy jó kis ugródeszka, de aztán, hogy az ottani képzés elvégzése után mi lesz velük, az már egy másik dolog. A Várkonyi Csibészek is magánúton alakult, a Common Vibe alapítványon keresztül. Van még a Polgár Alapítvány, ami tehetséggondozással foglalkozik, a művészetek és a sport területén próbál roma tehetségeket felkarolni. Az állam részéről érkező támogatások esetlegesek, nincs bennük következetesség. Meghirdetnek néha egy-egy pályázatot roma zenészeknek, boldog-boldogtalan jelentkezik rájuk, nyernek egy kis pénzt, ami egyszer elfogy, utána meg: semmi. Ezeknek az embereknek a sorsát követni kellene.

Milyen tervei vannak a zenekarnak?

László Sándor: Nagyon izgalmas terveink vannak, jövőre lesz harmincéves a zenekar. 1987-ben ennek az együttesnek az alapját Józsi édesanyja hozta létre, összeszedte az általa tehetségesnek ítélt gyerekeket Paszabon, főként a családban, a rokonságban. Volt, aki hangszeren játszott, volt, aki énekelt vagy táncolt, ki-ki affinitása szerint.

A harmincéves évfordulóra építünk egy csomó mindent jövőre. Lesznek nagykoncertjeink, olyanok, ahol vendégeket kérünk fel, akikkel együtt muzsikáltunk az évek folyamán, más műfajokból is. Mindennek a csúcspontja egy önálló koncert lesz a Budapest Parkban, erre ők kértek fel minket, hogy csináljunk egy sok fellépős, sok vendéges, nagy forgatagos koncertet. Hát idáig jutott a zenekar! 

Oláh József: Sok a koncertjeinken manapság a fiatal, de egyébként azt mondják, hogy a mi zenénk nem generációhoz kötött. Szerintem azért vagyunk mi együtt ilyen régóta, mert egy család vagyunk. Különben már mindenki, ki tudja, merre lenne… Mert ezek ám az idővel nincsenek jóba, nem barátjuk a pontosság!

László Sándor: Ugyanakkor az is elmondható, hogy nekünk nem maradt még el koncertünk miattunk, nem voltak nagy késéseink. Na jó, egy kivétel volt, két évvel ezelőtt Stockholmba mentünk volna, és lekéstük a repülőgépet, pedig az késve indult. Harminc évbe egy talán belefér (nevet).

Bárdos Kata Kincső teljes interjúja a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád