A harmónia lovagja ? FERENCZY KÁROLY

Most a százötven éve született Ferenczy Károlyra került sor, akinek főműveit utoljára 90 éve láthatta együtt a közönség. A most bemutatott tárlat iskolapéldája annak, hogyan kell újra a köztudatba hozni egy életművet, amelynek jelentőségével mindenki tisztában van, de mélységében nagyon kevesen ismerik.

Boros Judit és Plesznivy Edit kurátorok egészen közel hozzák Ferenczy légies, megfoghatatlan figuráját a közönséghez: a kiállítás egységeit úgy rendezték el, mintha egy nagypolgári lakás folyosójáról nyitnánk be egy-egy szobába, ahol újabb és újabb meglepetések kínálkoznak. A földszinti nyitó terembe kerültek a kisebb művek, a grafikák, plakátok, meghívók, mindaz, ami kiegészíti a nagy művek auráját. A főlépcső előtti teret, ha tetszik, a ?szalont? az erre az alkalomra restaurált főmű, az Ádám című táblakép uralja ? egy másik jelentős, bibliai témájú képpel együtt (Józsefet eladják testvérei). Jelképi erejével avat be az életmű legmélyebb rétegeibe: már itt, a tárlat legelején világossá válik, hogy nem csupán a magyar impresszionista festészet első és meghatározó alakjával találkozunk, hanem egy évszázados festészeti hagyományt őrző és továbbgondoló, sőt kivételes tehetségével életben tartó művész szellemiségével.

Festőnő

Az emeleten folytatódik a belső tér logikája. A körfolyosó és az abból nyíló termek minden lehetséges olvasatát kiaknázták a kiállítás rendezői. Először bevezetnek a festő módszertanába, itt az ismétlődő témák, az újra és újra megrajzolt, átgondolt, aprólékos munkával csiszolgatott kompozíciók egy lassan formálódó, tökéletességet kereső attitűd tanúi. Majd megnyílik a motívumok sora, mindegyik külön teremben, amelyek nem is egymásból nyílnak, hanem inkább a folyosóról, ahol maga az életrajz fut körbe, családi fotókkal színesítve. Az egyes termeket uraló festői témák Ferenczy egész életművét átfogják. Egymás mellett látjuk a reneszánsz hagyományból fakadó, de megdöbbentően modern részletmegoldásokkal kimunkált portrékat ? ezek közül több is díjat nyert a századforduló körüli világkiállításokon, Európában és Amerikában is nagy hatásuk volt ?, a műtermében készült aktokat, csendéleteket, a díszletek közé helyezett ? gyakran birkózó fiúk jelenetébe öltöztetett ? mozgástanulmányokat, a cirkuszi sorozatot, a korai évek Párizsban és Szentendrén készült zsánerképeit, a Nagybánya környéki fenyvesek lírai hangulatú tájképeit, vagy az ószövetségi jeleneteket. Az utolsó, legderűsebb hangulatú teremben a család képei fogadnak; itt aztán végképp nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy vendégségben járunk, egy kitárulkozó, bensőséges együttlétet kínáló család otthonában. Ebben a szobában önálló szerepet kapnak a családtagok is, a festőművésznek készülő feleség, Fialka Olga, aki elindította és mindvégig meg is tartotta Ferenczyt a pályán; valamint a három, művésszé lett gyerek, mindegyiküktől látunk itt néhány alkotást.

Kődobálók

Ferenczynek az a különleges képessége, hogy az alakokat és a környezetüket meghitt, finom összhangban mutatja be, átjárja minden témáját, minden korszakát. Ennek a harmóniának egyik legérzékenyebb példája az a kép, amelyen a családi ház vörösre festett falát és a kertben olvasó festőt látjuk. Az otthonosságnak ez a ma már majdnem ismeretlen érzése Ferenczynél még átélt, megingathatatlan bizonyosság volt, ott rejlik a bársonytakarón összekuporodó, alvó cigánylány alakjában, a Nagybánya környéki fenyvesek fény-árnyék sávjaiban, a gyermekeiről készült portrékban. Ezt a tünékeny, alig megnevezhető érzést fogalmazták terekké a tárlat rendezői, ettől élhetjük át kései látogatóként Ferenczy festményei mellett a Ferenczyből áradó, talán az aranykorból ittmaradt, végtelen és időtlen derűt.