 |
| Paul Giamatti és Dustin Hoffman |
Ilyen hallgatólagos megállapodásokra épül a Barney és a nők nagyja; ha nincs kedvünk semmit megkérdőjelezni, akkor minden remek. Akkor kapunk egyrészt egy krimit, amely egy furcsa haláleset körül forog ? Barney az ágyban kapja rajta második feleségét a legjobb barátjával, aki aztán egy részeg dulakodás és egy pisztolylövés után valahogy a vízbe esik és örökre eltűnik ?, másrészt egy romantikus drámát arról, hogy az igaz szerelem nem akkor jön, amikor várnánk, de soha nem múlik el: Barney két házasság után látja meg az igazit, és nem is nyugszik, amíg be nem hálózza, hogy aztán öreg napjain újra egyedül maradva próbálkozhasson megint ugyanannak a hálónak a kivetésével. Akkor szívhez szóló drámát kapunk az igazi apa-fiú szeretetről Barney és édesapja, a piszkos zsaru között, amely nem foglalkozik a két fél ballépéseivel, mert elfogadásra, megértésre épül és kikezdhetetlen. Akkor díjazhatjuk, hogy ebben a filmben az élet igazán fontos dolgai kivételesen nem huszonévesen, hanem negyven-ötvenévesen esnek meg az emberrel, s hogy a szerelem épp úgy ügye akár a legidősebbeknek is, mint a fiataloknak. És akkor meghat az öregedés szép és érzékeny ábrázolása, a saját szellemét lassan, de menthetetlenül elvesztő ember elkeseredése és melankolikus beletörődése.
 |
| Rosamund Pike |
Vagyis persze mindez a sok szép és jó megmarad akkor is, ha nem fogadunk el mindent tökéletesen magától értetődőnek a filmben, csak akkor árnyékot vet rájuk a tény, hogy legalább ugyanannyi fontos kérdés maradt megválaszolatlan, mint ahány rendesen ki van fejtve. Vajon minek házasodik meg Barney másodszor, ha egyszer az ég adta világon semmi közös nincs benne a menyasszonyával? Miért megy feleségül egy nő egy olyan férfihoz, aki a (mással kötött) esküvője napján azonnal fűzni kezdi őt, felfedve ezzel elveit a házastársi hűségről, majd a szó kriminológiai értelmében zaklatni kezdi őt, később pedig, összehozva egy személyes találkozót, irgalmatlanul berúg, közös vacsora helyett pedig legfeljebb Barney homlokának vécé felett támasztása lehet a közös program? (Utóbbira a válasz a filmre végig jellemző abszolút férfiszemszögűség: legfeljebb ilyen szempontból tarthatja ezt a férfiképet romantikusnak és csábítónak egy nő.) Hogyan lehetséges, hogy egy Barney-hoz hasonló részeges, a nőknek nehezen ellenálló, társaságban kissé kiállhatatlan és leheletnyit primitív figura huszonvalahány ? a filmben elegánsan átugrott ? évet tölt el boldog házasságban konszolidált feleségével? Miért teljesen egyértelmű, hogy ennyi év házasság után egy részeg megcsalás azonnali váláshoz vezet? Ez a fő baj a filmmel: elvárja, hogy szó nélkül elfogadjunk benne minden bakugrást, amelyekre szükség van nemcsak az események kívánt módon való alakulásához, de a mondanivaló befogadásához is.
Így aztán hiába Paul Giamatti megindító játéka a Barney időskoráról szóló részekben, Rosamund Pike bájos és mindig megértő felesége, Dustin Hoffman ?jóravaló maffia?-apukája, a technikailag lenyűgöző maszkmesteri munka, amely révén a harminckét éves színészről is szó nélkül elhisszük, hogy legalább hatvan éves ? az összkép mindezzel együtt is legfeljebb felemás. Kis jóindulattal.
