Zoltán, a hatvanas éveit taposó (1938-as születésű) fotóművész, akit mostanában kevéssé köt le hivatásának aktív gyakorlása, a történet kezdetén fellélegezhet: komoly vizsgálat után a negatív lelet nem csupán egészségét, hanem férfiasságát is szavatolja (bár némi malíciával elhangzik, hogy már "csikorog a csap"). Együtt örülhetnének szerelmével-szeretőjével, Évával, a harmincnyolc éves ügyvédnő azonban feszült-szép együttlétük után váratlan, megmagyarázhatatlan (esetleg még Zoltánt is gyanúba keverő) gyilkosság áldozatává válik. S alig ocsúdhat a férfi a döbbenetből, amikor eddig csak kis karcos fájdalmakkal üzenő torka, nyelve fellázad ellene. Hirtelen szembe kell néznie a kíméletlen kór, "a nyelvgyök alsó részén csücsülő" valami, a hárombetűs betegség támadásával. A műtét elkerülhető, a súlyos testi-lelki változásokat előidéző sugárkezelés azonban nem.
Az egészséget ígérő, de betegséget hozó indítás, a kuszált emberi kapcsolatok és léthelyzetek ellenére is boldogságot (akár még a kései, újabb gyermeknemzés távlatát) sugalló nyitány a brutális gyilkosság (majd természetesen a megbetegedés) által a bűnügyi cselekmény és a rajtaütésszerűen felkavart lélekállapot kettős - kriminalisztikai és pszichológiai - izgalmát kölcsönzi a regénynek. Belső hangok és külső szólamok egyensúlya teremt homogén narrációt. Kiváló a figuraformálás. Zoltán egyszerre markáns és lágy, uralomra termett és engedékeny, sokrétűen tehetséges, de a töprengés passzív rezisztenciáját kedvelő egyénisége körött tökéletesen fotografált nőalakok keringenek. Júlia, az évtizedek óta kitartó feleség (két gyönyörködtető, egyben saját ellentmondásos sorssal megáldott-megvert leánygyermekük anyja), aki már akkor tíz éve a szeretőjéhez, a másikhoz is kötődött, amikor a külső kapcsolatot leleplező Zoltán legfeljebb két esztendőt feltételezett. Éva, a szertelen, zabolázhatatlan múzsa, átláthatatlan ügyletek hajszájában, emberi nagyság és kicsinyesség, a keddi-pénteki műtermi találkozások, a viszonylag ritka közös programok aritmiájában. Orsi, Éva testvére, a családi szorongatásokban helytállni igyekvő "sógornő", majdhogynem jóval fiatalabb húg, aki - futó sejtés - Éva helyébe lépő partner is lehetne. Anna, Aranka és mások az érzelmi-érzéki múltból, akik habozás nélkül sietnek Zoltán segítségére, hiszen fizikai és lelki támasz nélkül talán búcsúznia kellene lassan az élettől - ám, idősödve és sorsuk új fejezeteit írva, ők már nem lehetnek a régiek. S más esélyek, vágyak, fantáziák is mutatkoznak - mind női testbe burkolva.
A kis szekvenciákra osztott, a hagyományos (gondolatjelekkel elkülönített) párbeszédeket nélkülöző regény (a filmrendező Oláh Gábor harmadik regénye) tiszta, finom, dísztelen szövetű. Némileg fölöslegesen viseli Az ítélet nem jogerős alcímet vagy eligazítást (talán azért, hogy a leginkább becenévnek tűnő, a legtöbb olvasó által elsőre nem azonosítható Guga mellé fogódzót adjon). Arra mindenesetre ráutal a négy szó, hogy a csonttá-bőrré fogyott, járáskoordinálásra szoruló, táplálkozni alig tudó, ám gyógyulófélben levő Zoltán sorsa a könyv végén - az alkotás logikájának, személyiségképének megfelelően - nyitott marad (azokért gyógyul, "akiknek, legalábbis ezzel hitegette magát, fontos a létezése"). E nyitottság azonban nem az első hatvan-száz oldalon oly indázó epika, inkább a krónikává formálódó második (belső) egység és az elbeszélésként ható harmadik harmad folyománya. Oláh egyszerre kendőzetlen-tárgyilagos és tapintatos-lefojtott helyzetjelentést ír a sugárkezelésről és következményeiről, a sorstárs betegekről és a halálfélelemről, az egészségügy kórházomladékairól és a gyógyítás fellegvárairól. Mindez nem válik le az egy férfira és sok nőre komponált regény struktúrájáról, mégis lassultabb, érdektelenebb az alapozásnál. A regény vége felé nem igazán sikerült visszaterelni a történetet Éva alakjához és emlékéhez, a gyilkosok személyéhez és motivációjához, a bírósági eljárás konklúzióihoz. Sem a "kié lehetett a fehér blúz?", sem a "miféle lakás zárjaiba illhetett Éva titokzatos kulcscsomója?" kérdés nem indukál lényeges választ, nincs motivikus hordereje.
Oláh Gábor fentebb említett filmrendezői pályájából nem következik, hogy e regény - egy fotográfus regénye - "forgatókönyvre" emlékeztetne. Eredeti és erős próza a Novella Kiadó újdonsága, mely túlságosan is a hosszú expozícióba sűrítette javát. Dicséretére legyen mondva: a mű, némi fáradás ellenére, a 274. oldalon kitett pontig rászolgál az olvasó elismerésére és rokonszenvére.
(U. i.: A hárombetűs szót - az egész alkotásban fontos szerepet játszó tabugondolathoz és tabuellenes törekvéshez idomulva - a szerző alig írja le. De leírja. S az értelmező szótár - azaz a népnyelv - szerint guga is azt jelenti: rák.)
