- Mindkettőtök képei vidámak, színesek, az életről, az életetekről mesélnek, de ez alapján még nem találtam volna ki, hogy egy pár vagytok. A festészet miatt találkoztatok?
Soós Nóra: A Képzőművészeti Egyetem felvételijén ismerkedtünk meg, és az azóta eltelt évek minden szempontból "szövetséggé" kovácsoltak minket. A színek szeretete, egyfajta "felhőtlenebb" festészeti hozzáállás mindkettőnk számára kiindulási alap, egyébként ez jellemző arra a generációra is, akikkel közvetve vagy közvetlenül együtt végeztünk. Marcival tíz éve élünk együtt, négy éve házasodtunk össze. Kisfiunk most áprilisban lesz egyéves.
Győri Márton: Az általunk használt erős, intenzív színvilág valóban felszabadító hatással bírhat képeink szemlélői számára, és mi ennek szívből örülünk. Ám reméljük, emellett nem esnek túl sokan abba a hibába, hogy azt gondolják, ami színes, optimizmussal kecsegtető vagy csak egyszerűen szólva függetlenségéből adódóan igazi szabadságot hordoz. Egy lángoló kadmium vöröst megközelíthetünk "iskolás", tudomány felőli módszerekkel is, megkerülve a költészet játékosságát, cserébe a tények bűvöletéért. Ez is egy út, ám szerintem a "pöttyöslabdapiros", a "csészekék", az "öleléslila" nélkül kiszáradna a festészet folyója, és csak egy élettelen mederré üresedne.
- Hol tanultatok? Merre jártatok a világban, ahol láttatok olyat, amit utánozni érdemes? Milyen művészek állnak hozzátok közel?
S.N.: Több helyen jártunk Európán belül és minden utazás érdekes ihlető élményekkel járult hozzá a festészeti pályánk alakulásához. Kiemelkedik ezek közül a Münchenben és Nürnbergben töltött egy év, ahol számos kiállítást készítettünk. Hasznos és kimondottan termékeny időszak volt. Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy Nyugat-Európában a primer táblakép festészet mennyire a hétköznapi élet nélkülözhetetlen része, és kimondott tisztelettel viszonyulnak a kortárs festőkhöz is. Üdítő volt egy ilyen gazdag szellemi közegben dolgozni, miközben a saját hazánkban egyre inkább mindenki távolodni próbált a tradicionális műfajoktól, a festők videókkal, installációkkal foglalkoztak, egyfajta erőltetett intermediális háttérszél hatására.
GY.M.: Ez a folyamat máig megmaradni látszik, sőt "egyre bonyolultabb álarcok mögé rejtőzik", lassacskán intézményesül. Elég, ha a főváros két nagy kortárs múzeumának mai kiállítási tematikájára gondolunk. Azok a festők állnak közel a lelkünkhöz, akármilyen avítt gondolatnak tűnik is ez manapság, akik képeket, festészetet hoztak vagy hoznak létre. Konkrét neveket most nem sorolnék, hiszen aki ismer minket, tudja, jó párszor beszéltünk már erről. Inkább kiemelném hazánk jelenlegi 50-60 év körüli festőit, a sok esetben elfelejtettnek tűnő, magára hagyott generációt. Sokkal nagyobb tisztelet járna nekik, a legtöbbjük egyszerre marad, maradt ki az élő klasszikusoknak már sokszorosan megadatott vörös szőnyeges múzeumi életműcsillogásból.
- A festékpénzen biztosan nem vesztek össze, meg a festéktakarításon. A háztartáson, a közös kisgyermek nevelésén, bármi máson?
GY.M.: A hétköznap egy festőpár számára is totálisan hétköznap, az összes nyűggel és teherrel. A rend - vagy nevezzük inkább használható átláthatóságnak - nélkülözhetetlen, de ez nagyban köszönhető a saját országunk "kriminális, piszkos, rendetlenségének" is. A művészi rendetlenség szerepe könnyen devalválódik egy olyan társadalomban, ahol szinte minden zilált, nem biztos, hogy ilyen szürreális életkörülmények között Dali valaha is megteremti a szürrealizmust, legalább is képeken keresztül szinte biztos nem, hiszen nem is lenne rá szükség. Minek tenne ma bárki ilyet, ha a való élet ennyire elrugaszkodott a saját évezredes prioritásaitól? Így marad az "őszinteségtől" csillogó kosz és az otthagyott, elfelejtett szomorú vásznak tömege. De nem baj, hiszen úgysem érdekes ma már a kép, elég az odáig vezető út... Csak nagy kérdés, hogy ennek a mentalitásnak van e a jelenben bármi értelme is, akkor, amikor az egyetemeinkről kikerült festők 90 százaléka pályaelhagyásra kényszerül, keményebben kifejezve közelébe se juthat, hogy képeket hozzon létre.
S.N.: Természetesen az alkotói folyamat és az azt körbevevő festői környezet kialakítása abszolút festői magánügy. Van, akit kimondottan inspirál egy laza, rendetlenebbnek tűnő légkör..
- Legutóbb közös kiállítást rendeztetek. Miért?
S.N.: A kiállítás apropóját egy több éves barát-gyűjtő kapcsolat szolgáltatta, amely Páncél Andreához és családjához kötődik. Bennük fogalmazódott meg a közös kiállítás lehetősége, mi pedig örömmel álltunk a dologhoz. Egyfajta külön inspiráló elem volt, hogy így üzenhettünk kisfiunknak a képeken keresztül is, és valóban megpróbáltunk optimista hangon szólni.
- Jól kivehető szimbólumrendszerrel dolgoztok, figurális képeket festetek, mesélnétek ezeknek a világáról? Hogyan emelitek be, honnan származnak ezek a szimbólumok?
Melyek a sajátok, melyek a közösek?
Márton a Nóra örök című képével
GY.M.: Mindketten az életből merítünk. Nóra a hétköznapi világ tárgyait, eseményeit, szituációit emeli át saját transzparens képi világába. Megnemesítve ezzel egészen egyszerűnek tűnő helyzeteket is, nála egy zöldség, egy cipő, vagy épp egy szappanbuborék ugyanannyira beszédes tud lenni, mint egy sokatmondó tekintet vagy mozdulat. Nálam a fő motiváló erő a család, a költészet és festészetbe vetett hit. Nekem bőven elég, hogy a festészetben teljesen szabad lehetek, nem vagyok iskolák, mesterek, galériások, kurátorok, kritikusok foglya.
- Terveztek közös projekteket továbbra is?
S.N.: Természetesen, sokféle tervünk van. Együtt és külön is várhatóak kiállításaink, de a legfontosabb, hogy a jövőben is mindent megteszünk, hogy rendületlenül tudjunk festeni, hiszen nekünk ez valóban egy életre szóló hivatás, csakúgy, mint a házasságunk vagy a gyermekünk iránt érzett felelősség.
Gy.M..: Főleg így a jó időben, sétálni egyet a gyerekekkel, vagy elnyalni egy fagyit, elmenni és úszni egy jót. Ettől kicsit sem lesz az ember hiteltelenebb művész vagy műértő. Nem baj, ha más is érzi, hogy a festő is csak ember.
