Az Árpád híd közelében, a középkori Szent László faluban többek között egy elveszített gyűrű és egy maroknyi pénz került elő. Egy csepeli falu határában talán egy építési áldozathoz kapcsolódó szokás emlékeit találták meg a BTM Középkori Főosztályának munkatársai. Budán, a Várhegyen a királyi palota előtere mindig különleges helyszín volt. A telkek mély kutjaiban, gödreiben egy-egy háztartás gyakran kiemelkedő minőségű tárgyai maradtak ránk, a várfalon kívülre dobált szemétből pedig távolról, például Itáliából vagy német területekről, esetleg Kínából érkezett különleges töredék került elő. Az óbudai zsinagóga mellett a 18. századi zsidó közösség emlékeit is megtalálták a régészek. Az ásatásokon előkerülő állatcsontok részletes vizsgálata pedig azt mutatja meg, hogyan tartották az állatokat vagy milyen betegségektől szenvedtek. Mindezekről színes, részletekben gazdag képet kaphat a látogató a BTM Vármúzeum Középpontban a középkor című új időszaki kiállításán, amelyet 2025. május 4-ig lehet megtekinteni ilyen izgalmas tárgyakkal és történetekkel.
„Cseppes” üvegpohár
„A Szent György téri ásatások során előkerült egy sziklagödör, amelyben nagy mennyiségű 14. századi tárgyat találtunk. Köztük – az anyag sérülékenysége ellenére is – nagyobb mennyiségű üvegtöredéket, melyekből a restaurátoroknak sikerült két poharat rekonstruálni. Az egyik egy úgynevezett „cseppes pohár”, mely az oldalát díszítő üvegcseppecskékről kapta a nevét. Nem voltak kifejezetten ritka edények, azonban mégis egy tehetősebb, inkább városokhoz kapcsolódó tárgytípusról van szó. Számos alakban és méretben találkozhatunk velük. A Szent György téren előkerült darab közel átlátszó, színtelen üvegből készült, amely Itália (velencei műhelyek) felől terjedt el egész Európában. Nemcsak a pohár formája, de az oldalán megjelenő cseppek alakja és mérete is segít a tárgy korának meghatározásában. A most előkerült tárgy hengeres formája, enyhén kifelé hajló pereme és a cseppek erősebben kihúzott, hegyes formája is a 14. századi készítést támasztja alá.” (Szöveg/régész: Magyar Eszter, restaurátor: Tereiné Toronyi Szilvia, lelőhely: I. Szent György tér)
Fajanszcsésze
„A 2023-as Szent György téri ásatás alkalmával, egy török kori gödör feltárása során előkerült egy csésze. Egyik fele a gödör közepén, míg másik része majdnem az alján látott napvilágot, csupán egy kis peremszakasz az, melyet a restaurátoroknak kellett kiegészítenie. Ezek a vélhetően perzsa területen készült 17. századi darabok a kínai porceláncsészéket utánozták, de minőségben azoktól elmaradtak. Ezen a darabon is jól látható, hogy a kék festés elmosódott, a külső oldalán négy stilizált virág díszíti. A csészék alján rendszeresen megjelennek műhely- vagy mesterjegyek. Egy részük a bonyolultabb kínai írásjegyeket utánozza, a legtöbb esetben csak pár vonással vagy akár csak egy folttal találkozhatunk. A Szent György téri csésze esetében is csak két-három vonal látható.” (Szerző/régész: Magyar Eszter, restaurátor: Nuber Noémi, lelőhely: I. Szent György tér)
Hörcsög
„A régészeti állattani kutatások egyik legizgalmasabb feladata az állatbetegségek nyomainak felismerése és ezek értelmezése. Ezek sosem tükrözik az állatokat érintő összes lehetséges betegséget és traumát, mivel a régészeti leletek között csak olyanokkal találkozunk, amelyek a csontokon és fogakon is nyomot hagytak. A Római Birodalom bukása után, sok egyéb mellett, az állatorvoslás tudománya is lényegében elveszett. Az állatok gyógyításával a középkorban nem foglalkoztak (kivéve az olyan drága egyedeket, mint a vadászmadarak vagy az értékes lovak, amelyeket megpróbáltak kezelni), lelketlen lényként a sorsukra hagyták őket, súlyosabb esetben pedig kényszervágást alkalmaztak. Értelemszerűen a háziállatoknak jobb esélyeik voltak a gyógyulásra a vadon élőkkel szemben, amelyeknél súlyosabb betegség vagy sérülés esetén a zsákmányszerzés vagy a menekülés lehetősége, és ennek megfelelően a túlélés esélye is minimálisra csökkent. Ennek tudatában különösen érdekes a bemutatott 14–15. századi hörcsögmedence, amelyen egy ficam (a combcsont kiugrott a medence ízületi vápájából) következtében kialakult álízület nyoma látható. Rejtély, hogy milyen hatásra ficamodhat ki egy ilyen apró állat combja, és még nagyobb kérdés, hogy zsákmányállatként hogyan élhette túl ezt a traumát legalább addig, amíg az álízület kialakult. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy házi kedvencként tartották, így nyílt lehetősége a gyógyulásra.” (Szöveg: Daróczi-Szabó László, régész: Benda Judit, lelőhely: XIII. Népfürdő u. 47.)
Korcsolya
„Ló és szarvasmarha hosszúcsontjából készült korcsolyákat már a bronzkortól kezdve ismerünk. Ez a különleges tárgycsoport elsősorban települések feltárása során kerül elő. Nemcsak a kikapcsolódás, játék eszközei voltak, de a téli közlekedésben is szerepet kaptak a különböző történeti korokban. Korcsolyákat ismerünk középkori ábrázolásokról, de az eddákban (középkori skandináv mondák) is említenek korcsolyázókat, a németalföldi Szent Lidvina sérülése pedig épp a korcsolyázáshoz kötődik. A források és régészeti leletek mellett néprajzi gyűjtésben fennmaradt csontkorcsolya is ismert, amelyeket még a 20. század első felében is használtak. Volt, amikor úgy használták a csontkorcsolyákat, hogy egyszerűen csak rájuk álltak, ilyenkor nem volt szükség furatokra a korcsolya rögzítéséhez. A tárgyak nagy részén azonban a rögzítéshez kötődő lyukak figyelhetőek meg. A korcsolyák elülső részét gyakran hegyesre alakították, a talpukon, ahol a jéggel érintkeztek, jellegzetes hosszanti irányú csíkozódás, fényes felület figyelhető meg. Hasonló nyomokat viselnek magukon azok a csontok, amelyeket szántalpként azonosíthatunk.” (Szöveg/régész: Font Ágnes, lelőhely: III. Lajos u. 163., óbudai zsinagóga)
Lábas töredéke
„A mai lábasokkal ellentétben a középkorban ez az edénytípus még megfelelt a nevének: kis lábakon állt, ami megkönnyítette azt, hogy nyílt tűzhelyen főzzenek benne. Több formája létezett: kis, gömbölyded, bögrére hasonlító, hurkafüllel megfogható darabok vagy laposabb, szélesebb, tál alakú változatok. Ez utóbbiak hengeres, lyukas nyelébe farudat lehetett illeszteni. A kiállításon látható kis, állatfejet formázó, zöld mázzal borított töredék az edény magasra felemelkedő, szinte függőleges nyele volt. Egy kerek, magas oldalú, három apró lábon álló, tál alakú testhez csatlakozott. A 13. század végén és a 14. században a városok gazdagabb háztartásaiban használtak hasonlóakat. Osztrák területen lévő fazekasműhelyben készült, s mint ilyen, nem számított tömegárunak. Érdekesség, hogy az itt előkerült példány közeléből többet is ismerünk, Dísz téri betemetett kutakból, hulladékgödrökből sikerült feltárni hasonló darabokat és egy teljesen ép edényt.” (Szöveg/régész: Tóth Anikó; lelőhely: I. Dísz tér 17.)
Majolika padlótégla Mátyás király palotájából
„A 15. század közepén, a korai reneszánsz művészet kibontakozásának idején Rómában és más itáliai városokban nagy építkezések folytak. Az alapozások miatt megbolygatott római kori épületek romjai között olykor díszes kivitelű mozaikpadlók is előkerültek, melyeket a korabeli művészek mintául használtak terveiknél. Ugyanebben a korszakban lett egyre divatosabb a 13–14. századból származó dél-itáliai és hispániai padlódíszítési módszer, amelynél a téglákat színes mázas mintákkal festették meg. A két stílus ötvözéséből alakulhatott ki Itáliában a fejedelmi paloták és templomok padlóinak díszítésére a művészi szintű majolika készítése. Mátyás király udvarába is eljutottak finoman festett darabok, talán mintának. A király kérésére 1480 körül itáliai mintára majolikapadlókat készítettek a budai palota dísztermeibe. A padlótéglák helyi agyagból készültek, felületük díszítő festése és a mázazás minősége is helyi mester munkájára utal. A téglák egy része Mátyás király és Aragóniai Beatrix királyné családi szimbólumait ábrázolták (gyémánthegy, hordó, kút, könyv, üst), más részükön állatok (szarvas, kutya, nyúl) és virágminta látható. A padlótéglák keretezése ugyan igyekszik a római mozaikok meander-, koszorú- vagy szalagdíszét utánozni, de a kompozíción látszik, hogy a készítő mester még sohasem látott hasonló ábrázolást. A majolika csempéket a belső udvar dísztermeiben, fogadótermeiben fektették le, csak az udvari emberek szűkebb köre és a király vendégei láthatták. Antonio Bonfini mester, Mátyás király és II. Ulászló király történetírója így írt róla: »A padló többnyire négyszögletű tarka kövekből, néhol földviasszal égetett téglából van kirakva«.” (Szerző/régész: Benda Judit; lelőhely: Bp. I. Szent György u. 4–10.)
Fotók: Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma
