Hatályon kívül – Az Örkény Színház Lidércek, Shaxpeare, delírium című előadásáról

Még fel sem megy a függöny, de a felütés egyes motívumai már felismerhetők. Hangok és füst. Ahogy a kárpit felmegy, látható a magyar ugarról ismerős, végletekig lerobbant pszichiátria (díszlet: Schnábel Zita). Valahol nagyon vidéken vagyunk, túl a végeken. A függő gyógyul, legalábbis átmenetileg megpróbál leszokni a szenvedélyeiről, vagy mehet, amerre lát. Elméletileg ez a helyzet, ám, ahogyan az lenni szokott, a segítők, az ápolók is valamikori függők, tehát a megtisztulás irányvonalának megtartása nem egyszerű feladat.

Nem dúskál anyagi javakban az intézet. A beázások okozta károk helyreállítására, egyáltalán a működésre sincsen pénz. Ezért az idelátogató minisztériumi tisztségviselőnek az alkalmazottak és az ápoltak alkotta színházi trupp Shakespeare Szentivánéji álom című darabját mutatja be Vazul, színházterápiás segítő (Friedenthal Zoltán) rendezésében. Ez a bivalybasznádi Scala, mondja Országh Hajnal színésznő (Hámori Gabriella), aki majd Titániát is alakítja. Valóban lesz itt minden, ami szemnek és szájnak ingere.

Bodó ezúttal is akkor van elemében, ha nekilódulhat teremtői fantáziája. A rendező művészete a kontrollált, időszakos őrületről szól. Előadásaiban a burleszket idéző mozgássorok helyezik hatályon kívül a társadalmi, a polgári élet mindennapi kiszámíthatóságát. A Lidércek, Shaxpeare, delírium című előadásban Oberon és Titánia a Mátrix és a Csillagok háborúja című filmek hanghatásait és mozgáskultúráját idézve vitáznak. A koreográfia elhiteti velünk, hogy az adott szituációnak vége. Talán fokozhatatlanok és ezért nem folytathatók a kisiklott életek és a deformált testek aktuális (mikro)történetei. A legtöbbször azonban akad az addigiaknál meglepőbb húzás, amely felül- és átírja a befogadói elvárásainkat.

Az Örkényben kiváló társulati összmunkával beszélik a színpadi nyelvet, amelynek legizgalmasabb összetevője a testbeszéd.

A hirtelen, előkészítetlen mozdulatok után szinte nyugalmi helyzetbe térnek vissza a színészek, mintha néhány pillanattal előbb mi sem történt volna. Összecsúszik a beszélő nyelve, görcsbe rándul a teste, egyszer csak nem, vagy nem úgy engedelmeskedik, mint addig. Az akarat már nem elég a tünékeny látszat megőrzéséhez. A fizikum jelzései ezek, a harmónia látszólagos, valójában bármikor széteshet, megszűnhet a labilis személyiség egysége.

Hajduk Károly Péter az addiktológiai konzultáns segítő szerepében a legszebb példa az előbbiekre. A segítő fizimiskája alapján akár pókerjátékos is lehetne. A hihetetlenül ambivalens Péter túl van mindenen, a nehezén legalábbis, gondolhatnánk. Hajduk, mint ahogy tőle megszokhattuk, a legegyszerűbb mondatokat is bölcsességgel és mélységgel mondja. Még a közhelyek is igazsággá válnak előadásában. Zavarba ejtő, hogy nem lehet tudni, mikortól csúszik át – szinte észrevétlenül – a humor területére. Olykor azonban a rezzenéstelen külső sem tudja rejteni roncsolt idegrendszerét.

Polgár Csaba a hiányos mondatok mestere. Polgár híven tolmácsolja a szöveg három pontjait. A mentálisan leépülőfélben lévő Zoltánnak, a rehab vezetőjének félbehagyott mondatait a közönségnek kell befejeznie. A kábítószerek által megrongált beszédközpontnak már nem megy az árnyalatok érzékeltetése. Nincs már kérdő vagy kijelentő mondat, csakis a közlés bizonytalansága az állandó Zoltán esetében. Polgár pedáns ritmusérzékének köszönhetően mégis értünk mindent, még azt is, amit csak mondani szeretne, ráadásul a szaggatottság izgalmasan költői szöveget eredményez. Oberon szerepében tükrözi Zoltán tulajdonságait, hiszen csak szeretne magabiztosnak látszani, ám az események irányítása kicsúszik a kezéből.

Gyöngyi, a Rehab adminisztrátora hatalmasra hízott hátsó felével, riasztó szemüvegével legalább annyira foglalkozik önmaga elfojtott vágyaival, mint a lerobbant pszichiátria tárgyi környezetével. Ám az előbbi sokkal inkább érdekli a rendrakásnál vagy a takarításnál. Zsigmond Emőke szerepe szerint folyamatosan láb alatt van. Gyöngyi nagyon szeretne már egy férfinak úgy istenigazából a keze ügyébe kerülni, esetleg valamiképpen alá feküdni, egyébként is láthatóvá szeretne válni végre. Komótosan, megfontoltan, de mindig csinál valamit, vagy legalábbis úgy tesz. Kis híján leesik a létráról, miközben a többiek az előtérben a bemutatandó darabot készítik elő. A Szentivánéji álomban aztán felettébb mozgékony alak, Zsigmond Emőke mégis jobban rögzül a nézői emlékezetben a sokat pepecselő, „láthatatlan” Gyöngyiként, semmint a virulens, a szerelmesek sorsát hibáival alakító Puck megformálójaként.

Bernadett unott alkoholbeteg a keretjátékban. A lány semmitmondó tekintete a semmibe mered. Rasztafrizurája zsíros és gondozatlan. Kókai Tünde karaktere nem az a típus, akibe a férfi rövid idő alatt belehabarodik, és akkor még finoman fogalmaztunk. Bernadett Heléna alakítójaként öntudatos és csábító nővé alakul. Kókai kiválóan adja a Hermia (Józsa Bettina) mögötti örök másodikat. A nőt, aki azért szeret a nálánál vonzóbbak körében tartózkodni, mert legalább reménykedhet abban, hogy reá is hárul némi figyelem. Heléna mélységes sértettségén túl látható lesz a kezdeti taszító külsőségek ellenére a felháborodásaiban is egyre bájosabb nő. Kókai kiszolgáltatottságában és megcsúfolásában erős színpadi jelenlétre képes, így fontos szereplője a darabbéli Szentivánéji álomnak.

Erős előadás született az Örkény István Színházban, mert a lebilincselő történetmesélés mellett saját esendőségére ismer(het) a publikum.

Szenvedélyek nélkül ugyan lehet, de teljesen értelmetlen élni. Már csak az a kérdés, hogy ki mennyire és meddig tudja uralni szenvedélyeit. Bodó rendezése tehetséges szertelenséggel csapong a Szentivánéji álom és a jelenkor Magyarországának valósága között. Az előbbi megjelenítésében kulcsszerep jut Baumgartner Sándor világítástervezőnek. Baumgartner komoly invencióval, fényorgiákkal idézi meg Shakespeare klasszikusának csalfa tündérvilágát a rehabilitációs intézet szocreáljának környezetében.

A dalokkal megspékelt dionüszoszi forgatagban többen újra szerhasználókká lesznek. Felszakadnak a lelkek rejteni szándékozott sebei, véreznek a testek. Az utolsó jelenetre aztán megérkezik a minisztériumi tisztviselő. Elhangzik az ígéret, hogy az intézet megmarad, de az adott szavakkal tele a pince. Kezdődhet újra a terápia, de a rehabilitáció még bizonytalanabb, mint előtte volt.

Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció az Örkény Színház honlapján

Fotók: Horváth Judit / Örkény István Színház