Ha netalán első olvasásra nem lenne minden érthető a kedvcsinálónak szánt bevezetőből, sietve hozzátenném, hogy mindez az Utca-Szak Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis közös bemutatójának pusztán a fő sodrához tartozik. A cselekmény elemeinek és fordulatainak igen kis hányadát meséltem el, s nem ejtettem szót az amúgy is sok idézőjel közé helyezett történéseket végképp elemelő teátrális kikacsintásokról sem. Ezek többségét meg is hagynám meglepetésként, muszáj viszont utalni a játékmódra, a formára. A színészek többsége maszkban játszik, sűrűn cseréli Kárpáti Enikő pragmatikusan funkcionáló jelmezeit, ha nincs színen, gyakran a színpad szélén szolgáltat hangeffektusokat. A játszók értelemszerűen karikíroznak, elemelik a figurákat, harsányan (de mindvégig ízlésesen) komédiáznak (a markáns kivételt általában a maszk nélküli jelenetek jelentik). Nem alaptalan a műsorfüzet hivatkozása a commedia dell`artéra és a maszkos utcai színházra, de hasonlóképp merít a játék diákszínházi ötletekből, modorból és jó értelemben vett gátlástalanságból, illetve a színházi posztmodern patentjaiból.
Kérdés, hogy ez az erőteljes, a figyelmet óhatatlanul is a formára irányító, nem kifejezetten bonyolult történetek elmesélésére kitalált színházi nyelv mennyiben alkalmas egy szerteágazó, megszámlálhatatlan ötlettel dúsított, nem könnyen követhető sztori tálalására. Hiszen az Andrea Collavino, Deme László és Simon Balázs által formált szöveg nemcsak a tematikai elemek halmozása okán zsúfolt, hanem asszociációs lehetőségeit és az egyes idő- és jelentéssíkok átjárhatóságát tekintve is.
A játék elején rögtön az Ábrahám-Izsák történetbe csöppenünk, bár kétségtelenül furcsa, hogy a maszkos Ábrahám nyakkendőt visel. Az áldozat pillanatában aztán Izsák helyett egy takarítónő kerül Ábrahám elé, akiről csak később derül ki, hogy ő Musztafa, aki Ábrahámnak álmodja magát. Illetve ebben sem lehetünk biztosak, miként az egyre-másra feltűnő mellékalakok sokaságáról sem lehet eleinte megállapítani (egyikükről-másikukról később sem), hogy reális vagy álomalakok, illetve álmodók vagy álmodottak-e. Dzsuang-Szi és a lepke történetét idézi fel képzeletünk, ám a látottakat nem feltétlenül ebből az irányból kell megfejteni. Sőt, valószínűleg nem is kell megfejteni: az egész felfogható lázálomnak, tudatmódosító szerek pszichés lenyomatának vagy egyszerűen teátrális tréfának.
Igen egyenetlen színvonalon megírt, túlzsúfolt, helyenként kidolgozatlannak ható, ám kétségkívül erős sodrású szöveg képezi az előadás alapját. Bár ez a megfogalmazás így pontatlan, hiszen a Musztafa, gyere haza! érzékelhetően olyan produkció, ahol szöveg és előadás kölcsönösen keresi, gyúrja, alakítja egymást (az alakulás, változás fázisait már az is jelezte, ahogyan a bemutató címe változott; a végleges variáció csak a premier előtt egy-két nappal alakult ki). Ez a folyamat a bemutatóig érzékelhetően nem fejeződött be, történet és elbeszélésmód, verbális és színházi nyelv egyelőre csak kerülgeti, közelíti, de még nem találta meg egymást. Vagy a sztori, vagy a forma vonja magára a figyelmet, de utóbbi nem mindig tudja a dialógusok sodrását érvényre juttatni, a szöveg pedig nem kelti azt a benyomást, hogy elsősorban a sajátos, a társulatot vélhetőleg erősen foglalkoztató színházi nyelv konstruálásának segítségéül szolgálna. Ennek természetesen megvannak a gyakorlati következményei is: eredeti gegeket szakállas poénok, szép színészi pillanatokat rutinszerűen alkalmazott eszközök váltanak, a mimika lehetőségei néha fájdalmasan hiányoznak, helyenként akadozik, másutt szinte követhetetlenül gyorsra vált a tempó. Valószínűleg célszerűbb lenne vagy a történetet, vagy a formát kicsivel hátrébb szorítani; egyszerűsíteni, a játékmódhoz igazítani a sztorit, vagy a maszkokat eldobva nagyobb teret engedni a színészi-rendezői kreativitásnak.
Ám hozzá kell tenni, hogy a társulat érezhetően kedvvel és tehetséggel áll a keresés szolgálatába: Chován Gábornak főként az eszmélések pillanataiban és az "űzött vad" stádiumában vannak emlékezetes momentumai, Cseh Judit az alaptónustól szerintem szerencsésen elütő, szinte lírai finomságú, bensőséges játékkal hálálja meg, hogy a muzulmán lánynak egyedüliként nem kell maszkot viselnie, Baksa Imre és Naszlady Éva kettőse nem egyszer igazán szórakoztató perceket szerez, Gergelyi Júlia, Kálmánczhelyi Zoltán és Sütő András karakterei között is láthatóak sikerültek. S érvényesül persze a rendezői kreativitás is, főként az ötletek, gegek gördülékeny halmozásánál. Csak egy szilárdabb alkotói akarat hiányzik, amely az energiákat koncentrálná, a vadhajtásokat megnyirbálná, az üresjáratokat eltüntetné. "Működik" - állapítja meg a játék végén a dolgát csendben végző asszisztens. Ami igaz is, de biztosan fog még kevésbé csikorogva, látványosabban és üzembiztosabban is működni.
