Sokat tűnődtem, hogy ezt a címet - a hatodik te magad légy - ne éppen a következő, hetedik fesztiválnak tartsam fenn, amikor is igen faintosan passzolna. Aztán úgy döntöttem, hogy az olcsó megfelelés helyett írjuk az igazságot: a Pannonhalmi Főapátság "időívei" ezúttal áttörték a mágikus ötös számot és reméljük, meg sem állnak a százig. A hatodik már mi vagyunk, összért a dolog.
Úgy járok ide, mintha hazajönnék vagy régen látott rokonokhoz. Sokan találkozunk itt minden évben, s van akikkel csak itt, s noha nem minden rokon kellemes meglepetés, szeretettel fordulunk hozzájuk is. A közönség ugyan minden évben nagyobb, de a fesztivál megmarad csendes, kedves, amolyan üres térnek, ahol mintegy véletlenszerűen jelenik meg egy-egy kortárs zeneszerző, táncos, világhírű zenész vagy éppen kirgiz kisfilm.
Átnézve előző tudósításaimat, látom, hogy talán szégyenletesen rajongó hangnemben írok az Arcus Temporumról, de mit tegyünk, ha ebben az évben Gubajdulina, Sciarrino, Valentin Silvestrov, Bent S?rensen után megint egy telitalálatot mutat be az Apátság és Varga Mátyás fesztiváligazgató: Giya Kancheli grúz zeneszerzőt (mostanában Belgiumban él). Kancheli - ahogy Veres Bálint kitűnő rövid kommentárjaiból kiderül - az európai klasszikus tradíciót ötvözi a grúz zenével, a tér mélységeit a fény-árnyék változással, de kérem, egy a lényeg: Kancheli finom durvasága csöndeket tud létrehozni, bentakad a levegő.
Mellék-világsztár is jelen van, Gidon Kremer, a világhírű hegedűs, aki amúgy nagy pártfogója a zeneszerzőnek, húzza is rendesen. A Valse Boston című mű álmokból álmokba visz, egyetlen rituális utazás Keller András vezényletével, zongorán a légi tündérszerű Khatia Buniatishvili kísér. Kancheli hagyományosan személyesen köszöni meg a közönség tapsait és csókolgatja Khatia kezét. Vagy éppen a Caris Mere című rövid kompozíció utaztat az angyalok közé Jónás Krisztina hangjával. Szintén hagyományosan a kortárs zene párja egy klasszikus nagyság, ezúttal Bach. Bachhoz eddig nem mertek nyúlni Pannonhalmán, most Keller értő zeneigazgatása és Veres gondos tanácsadása nagy levegőt vett.
És jaj, nem lehet Bachról egy bekezdésben írni, elég annyi, hogy a szombat esti Bazilika-beli koncerten Ránki Dezső és Klukon Edit parádés, mit parádés, eszeveszett módon játszották (kissé talán túl finoman) az 1060, 1061, 1062 zongorakoncerteket. Zongora-nagyhatalom vagyunk, ez van. A komolyzene mellett általában a kortárs tánc a másik kiemelkedő esemény, sajnos, ezúttal totális melléfogás a francia Christian Rizzo. Installációja kedves és ötletes (két ruha táncol egymással, pörgő ventillátorok zajára, címe: 100% poliészter), a comme crâne, comme culte (mint koponya, mint kultusz) című munka azonban bűnrossz. Egy motorosruhába öltözött ember huszonöt percen keresztül mutat be talajgyakorlatokat, majd édes-bús muzsika hangjaira visszafelé mozog és kimegy a színről. A mű fő erénye alázatos rövidsége.
Akárcsak tavaly az Élőkép Társulat/Bársony Júlia Végtelenje, idén is a képzőművészet menti meg a mundér becsületét: Megyik János elegáns installációja-kiállítása. Megyiket nem kell bemutatni, az évtizedeken át emigrációban élő művész fő kísérleti terepe a kép(nézés) lebontása a geometria által vagy éppen fordítva. Új, bevágott vaslemezei előtt hosszú órákat lehet meditálni és találgatni, hogy tér és kép között miféle létszerű mágia feszül.
Felemás eredményt hoz a zseniális csellós Jozef Lupták Bach-improvizációja és Gergye Krisztián táncos együttműködése a Könyvtárban. Bónuszpont jár a szervezőknek az új helyszínért, Gergyének egyébként is jól állnak a könyvtárak. Azonban úgy tűnik, a kezdeti gyönyörű barokkos indonéz mozdulatok kifulladnak, az impró befárad, hiába pörög Lupták. Pannonhalma azonban megmarad szélesre tárt kapukkal váró igazi keresztény központnak, ahol megfér egymással a kétkedő kérdezés, a kortárs szépség és a bibliai természet magánya.
