A hatvanas évek művészetét Aczél György „húzd meg, ereszd meg” politikája határozta meg. Ez a művészeket három csoportba sorolta: támogatottak voltak, akik „népünk és nemzetünk nagyságát bemutató művészetet műveltek”; tiltotta az absztrakció minden formáját. E két „t” között húzódott a harmadik: a tűrt művészek hatalmas köre, akik folyamatosan lavírozgattak, és megpróbáltak előnyhöz jutni az Aczélhoz való személyes kötődés révén.
Mácsai István Pesti utca című festménye realista, mégsem érzünk benne semmiféle hamisságot vagy optimizmust. A kép furcsaságát az adja, hogy a téri síkok nincsenek egymástól elválasztva, és a homogén foltok még az alakokat is kétdimenzióssá teszik.
Heller Ágnes így írt Aczél Györgyről: „Alapjában ugyan élvezte a hatalmat, de nem volt igazán hataloméhes figura. Közben rájöttem, hogy a sznobizmusa miatt lehetett fontos neki. Azt hiszem, életének az volt a tetőpontja, talán a legboldogabb pillanata, amikor ő hívhatta fel Illyés Gyulát, és megmondta neki, hogy Déry Tibor meghalt. Abban a pillanatban úgy érezte, a magyar kulturális elithez tartozik, a legkiválóbbak közé.” Aczél már nem várta el a feltétlen lojalitást, de minden ügyet informálisan, kapcsolati hálója révén igyekezett megoldani.
1961-ben az Új Írás 8. számában megjelent Németh Lajos Megjegyzések képzőművészetünk helyzetéről című írása, amelyben egyrészt számon kérte Kondor és Csernus „elhallgattatását”, másrészt pedig felvázolta a kultúrpolitika további irányait illető elképzeléseit. Némethnél is ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint egykor Vajda Lajosnál, majd az Európai Iskolánál: kiemelkedően fontosnak érzi Kelet és Nyugat szintézisét és a nemzetközi kitekintést.
A művészek érvényesülési lehetőségeit szigorú bürokratikus rendszer határozta meg.
A hivatásos művészek munkahelye a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja volt. Ez alatt helyezkedett el a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, ahová a főiskolát végzett művészek tartoztak. 1948-ban megalapították a Képcsarnokot, amely utazó ügynökökkel terítette a műalkotásokat. Ez alatt (egészen 2007-ig!) a Képző- és Iparművészeti Lektorátus működött, amely a pályázatok kiírásáért és az állami megrendelések elosztásért felelt, tehát tulajdonképpen cenzorként funkcionált.
Csernus Tibor Három lektor című festménye ironikus felhanggal jeleníti meg, miként dolgoztak a lektorok. Domokos Mátyás, Réz Pál és Vajda Miklós unott arccal, prózai módon ücsörög a Hungária kávéház egyik boxában. A kompozíció ugyan állami megrendelés volt, de a virtuóz módon megfestett, a polgári dekadencia hangulatát visszaadó mű nem felelt meg a kurzus elvárásainak.
1958-ban megalakult a Fiatal Művészek Stúdiója, ami FKSE néven mindmáig a 35 év alatti alkotók tömörítője és segítője. Itt lehetett leginkább érvényre juttatni a progresszív kezdeményezéseket.
Álmok mentén – A 60-as évek szürrealista festői kísérletei
Az 1960-as években sok egyéni, társtalan életmű jött létre, amelyek kontextusa ugyan közös, de a stílusuk nagyon eltérő.
Bálint Endre gyermekkorában Aczéllal egy árvaházban nevelkedett, aki emiatt, nem túl látványosan ugyan, de támogatta. 1957-ben például elintézte neki, hogy öt évre Párizsba mehessen, ahol aztán meg is találta a saját hangját. Bálint művészetében az otthonról hozott emlékek, a Párizsban megtapasztalt szabadság, valamint álmai és vágyai vegyülnek.
Ország Lili Bálint Endrét tekintette mesterének, ám hangja az általa átélt traumák hatására nagyon sajátságos volt. 1944-ben deportálták, ám az utolsó pillanatban szüleivel együtt sikerült megszöknie. Ezután Budapesten bujkáltak. Az átélt borzalmakat költői képekben jelenítette meg és dolgozta fel: festményein a fal az önmaga köré épített védőburkot jelenti, a labirintus pedig a múltját, amelyben bolyong, de ahonnan ki is kell keverednie.
Később az Állami Bábszínház festőműhelyének vezetője lett, és fizetéséből finanszírozta külföldi útjait, amelyek tapasztalatai erősen hatottak a művészetére. 1957 és 1959 között bulgáriai utazásának hatására festette úgynevezett ikonos képeit, amelyek színes, transzcendens sugárzásukkal szigorú, konstruktív terű képi világba vezettek át a realisztikus ábrázolású szürrealista művektől. 1962-es prágai utazása után a zsidó temető sírkövei által inspirálódva festészetének központi motívumává tette a stilizált héber írásjeleket.
Román György expresszív, brutalista kompozíciói egzisztenciális válsága nyomán születtek. Gyermekkori agyhártyagyulladása miatt süketté vált, az idegi érzékenység és a testi gyengeség tudata nyomasztóan hatott rá. Az 1930-as években írással próbálkozott, de nem ért el sikereket, végül megtanult bokszolni. Majd a „minden mindegy” állapotában festeni kezdett.
Gruber Béla ugyan már 27 éves korában meghalt, mégis páratlan életművet hagyott hátra. A 16 éves korától fogva lázasan alkotó, rajzoló, festő művészt mestere, Bernáth Aurél kis zseninek hívta. Műterem című diplomamunkáját a fő művének tekinthetjük. A hat négyzetméteres pannón műtermi jelenetet, óriási káoszt látunk: csendéletek és modellek mindenfelé, a háttérben pedig egy feszesen komponált mű. A zsúfolt kompozíció alakjai egymásról tudomást sem véve, elidegenedve tekintenek lefelé.
A szürnaturalizmus
Néhány művész naturális elemekből építkező, zsúfolt kompozíciókat készített. Az elvárt témákat festették meg, ám a képek felületét roncsolták, lemarták, így a naturalista képi világ szürreális hatásokkal gazdagodott. Képeik így voltak egyszerre értelem nélküliek és fejezték ki nagyszerűen a 60-as évek furcsa viszonyrendszerét. Csernus Tibor, Szabó Ákos, Lakner László és Gyémánt László bizonyos művei sorolhatók ebbe az irányzatba. Gyémánt László Építkezés című festménye első ránézésre a szocialista társadalom előrehaladását, optimizmusát sugallja, ám mivel a munkások csak állványzatot építenek, vagyis valójában nem csinálnak semmit, a mű erősen társadalomkritikus.
Kondor Béla
Kondor Béla sajátságos utat járt be: nem kapcsolódott a nagy művészettörténeti áramlatokhoz: sem az avantgárd irányzatokhoz, sem az absztrakcióhoz, hanem a régi mesterekhez, Boschhoz, Giottóhoz, Dürerhez nyúlt vissza. Elküldték a festő szakról, de Barcsay közbenjárására átkerülhetett grafikára, ahonnan konstruktivista szemlélete eredeztethető. Festőként sosem tudott megélni, illusztrátorként viszont igen keresett volt. Egyik fő műve a Darázskirály, amelyen a bizánci hatásokat ötvözi a krisztusi hagyománnyal, és amelyen a darázs angyalparafrázisként értelmezhető.
Az absztrakció útja: informel, tasizmus, lírai absztrakció
Veszelszky Béla mindig a konkrét látványból indult ki, a téma előtt állva festette a műveit, ám a valóságot ezután pontokra bontva igyekezett megragadni a lényeget, lényegi kivonatot adni a konkrét tájból. Életének első időszakában a Pusztaszeri út atmoszferikus viszonyait rögzítette tájképein, majd miután Óbudára költöztek, a téglagyár tornya vált számára fő ihletforrássá; egészen addig, amíg fel nem robbantották. Akkortól fogva nem festett több tájképet.
Tóth Menyhért remete művész volt: a főiskola elvégzését követően visszatért Miskére, a szülőhelyére. Művein nagyon köznapi, mégis elvont paraszti világot ábrázol. Figurái animálisak, művei az art brut irányokat idézők.
Korai éveiben ugyan megpróbált az elvárt módon festeni, de ez nem sikerült neki. Ismerjük azt a Lenin-portréját, amelyet az ötvenes évektől kezdve számtalanszor átfestett, végül pedig belülről pulzáló fénylénnyé alakított.
Schéner Mihály gazdag motívumkincsét a mitológiából, a bibliából, a legendákból, a magyarországi kézművesmesterségek termékeiből, a természetből és mindennapjainkból merítette. Festészetét expresszionista hevület és szürrealisztikus hatás jellemezte. Képeinek színgazdagságát és színharmóniáját geometrikus szerkesztéssel teremtette meg: fehérjei, sárgái, pirosai mögött a nagybányai és a nagyalföldi fények derűje ragyogott.
Az alföldi festészet: a hódmezővásárhelyi művésztelep
Tornyai János és Rudnay Gyula 1908-ban került Hódmezővásárhelyre. Barátságba keveredtek Pásztor János szobrásszal. Az alföldi iskola alkotóival együtt, valamint az ő művészeti örökségükre építkezve alakult meg a hódmezővásárhelyi művésztelep, amely 1953-tól rendezte meg őszi tárlatait. Az Alföldön működő festők munkáit itt mutatták be. A nagyalföldi tájat és a paraszti élet mindennapjait ábrázolták dekoratív és konstruktív stílusban, valamint teljesen modern stílusirányok jegyében.
A zuglói kör – Az Európai Iskola szellemi öröksége
Molnár Sándor modern képzőművészeti stílusok iránt érdeklődő baráti társaságot (Bak Imre, Nádler István, Deim Pál, Hencze Tamás, Csiky Tibor, Hortobágyi Endre) szervezett maga köré, amely rendszeresen a lakásán gyűlt össze. A kör elméleti és festői tanulmányokat folytatott: elemezték egymás munkáit, és felkeresték a nagy mestereket, az Európai Iskola egykori tagjait. Noha nem állítottak ki együtt, és sokféle stílusban alkottak, szellemi közösséget alkottak.
Stúdió ‘67: a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának emblematikus kiállítása
1967-ben a Stúdió vezetősége két táborra szakadt, s közülük hárman: Benedek György, Melocco Miklós és Veszprémi Imre levelet juttatott el a különböző szervekhez, amelyben élesen bírálták Bencsik István elnököt és szimpatizánsait, azt állítva, hogy burzsoá művészetet propagálnak. Ezt követően bizottság jelent meg a Stúdió 1967-es, Ernst múzeumbeli kiállításán, és a művek nagy részét leszedette a falról. A Stúdió életének viszonylag rövid, de a fiatal művészgeneráció érdekérvényesítő törekvéseinek aktív és reményteli szakasza zárult le ezzel az aktussal.
Az első happening
Ez a műfaj egyértelműen a tiltott kategóriába tartozott. Ember Mária a Film Színház Muzsika című lapban megjelent, Happening és antihappening című írásában arról értekezett, hogy Nyugaton micsoda mocskot hívnak művészetnek. Valószínűleg nem sejtette, hogy a cikkében leírt Dalí-happening hazai művészeket inspirál majd arra, hogy megszervezzék a magukét.
Altorjai Gábor és Szentjóby Tamás Az ebéd című happeningjén közel ötvenen vettek részt. Egy Mészáros nevű ügynök jelentést is írt az eseményről, amelynek hatására Altorjai disszidált, Szentjóbynak pedig ezt követően minden lépését figyelemmel kísérték.
1968 vízválasztó ebben az időszakban: a diáklázadások és az ellenkultúra megerősödése a művészeti törekvéseknek is más irányt szabott.
Nyitókép: a 2017 és 2018 fordulóján a Magyar Nemzeti Galériában rendezett, Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon című kiállítás enteriőrje. Forrás: baloghpet.blogspot.com
