Hazai András: Lencse, sült hús és töréspont
– Futottál már olyan kutya elől, ami nem akart megharapni? Ezzel a kérdéssel nyitott a Tanító, és azt éreztem hirtelen, egész életemben ezt csináltam – Berci elgondolkodott. – Vagy úgy volt, hogy futottál-e már olyan kutya elől, amelyik nem kergetett? Nem emlékszem… De mindegy is.
Egy vízipipabárban ültek, Berci mintha mostanában megszerette volna a keleti helyeket. Isti némi undorral forgatta a kezében a szipkát, nem szívott bele, inkább lerakta, és a teáscsészéjét emelte fel.
– És mit mond ez neked? Egyáltalán miféle „tanítóhoz jársz”, mi ez az új őrület?
– Tudod, beszéltük a múltkor, hogy mindenféle önismereti történetbe belekezdtem. Terápia, családállítás, na meg ez is. A srác egy egészen sikeres brókerféle volt, aztán elege lett a pénzkajtatásból, na meg eléggé tele is volt már, és azóta a megvilágosodást keresi. Szerintem amúgy alkoholista, de tetszett ez a mondat. Nekem azt jelenti, hogy el kell engedni a felesleges szorongásokat, a hiábavaló küzdelmeket. Mint nekem az apám miatt érzett bűntudatot.
Nem voltak közeli barátok, néhány havonta megittak valamit, ilyenkor viszont talán éppen a kellő távolság miatt mélyen tudtak beszélgetni egymással. Most nem olyan régen látták egymást, talán másfél hónapja. Akkor Berci hívta fel Istit, hogy együtt kajálhatnának, aki egy egészen picit el is szégyellte magát, hiszen hallotta, hogy a másiknak új melója van, de nem csörgött rá, túl sűrű volt éppen az élet. A mini lelkiismeret-furdalást úgy oldotta fel, hogy meghívta barátját a kedvenc indiai éttermébe. A tiritarka, olcsó dekoráció nem keltett túl vonzó képet a helyről, de Isti magabiztosan rendelt két adag feketelencsét indiai kenyérrel.
Berci tépett egy darabot magának, beletunkolt a lencsébe, a szájába tette.
– Hé! – szólt rá Berci. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetett látott. Itt vagy még velünk?
– Baszdmeg, atyaúristen! Én ilyen jót még életemben nem ettem. Nem kísértetett láttam, hanem magát a Jóistent. Hogy éltem eddig úgy, hogy nem tudtam, hogy ez ilyen jó?
Isti tényleg szinte vallásos áhítatot érzett, ahogy az ízek kibomlottak a szájában.
– Ez a nap már nem lesz jobb. Köszönöm, hogy megmutattad ezt a helyet.
De tévedett, jobb lett. Megszólaltak az ajtó nyitását jelző kis csengettyűk, és belépett egy kisebb társaság, akik közül kivált egy lány, és odament az asztalukhoz. Riett volt az, Isti egy régi, távoli ismerőse. Fél percet, ha csacsogtak, aztán visszament a barátaihoz. Berci kezét is futólag megszorította, ahogy bemutatkoztak egymásnak. Csinos volt, tetszett is a srácnak, de az csak később döbbent rá, hogy mennyire. Az ebédjük után mindketten mentek a dolgukra, és munka közben, majd edzés közben a futópadon újra és újra eszébe jutott Riett. Estére már érezte, nem a lencse volt a nap revelációja. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot, hiszen ha nem is tökéletes, de kimondottan jó, békés házasságban élt. Arra gondolt, hogy hamarosan elmúlnak ezek a zavaros érzések.
Hat héttel később a vízipipabárban újra együtt üldögéltek. Isti hívta meg Bercit köszönetféleképpen, mert az beajánlott a cégéhez egy új, lehetséges ügyfelet, amiből elég jó üzlet lett. A helyet viszont a meghívott választotta ki.
– Ezt kérlek, ne mondd el senkinek, de miután a múltkor találkoztunk, Riett megkeresett, és rám írt. Van valami köztünk, valami furcsa, én nem is tudom. És örülök, hogy nemcsak én érzem ezt, de hát nincs jövője az egésznek. Írogatunk egymásra, találkoztunk néhányszor, de megmondtam neki is, hogy házas vagyok, gyerekem van, ez nem fér bele, nem fog menni. Mégis, úgy érzem, hibát követek el, még akkor is, ha ez a helyes döntés.
Egészen komolyan így is gondolta, és valószínűleg véget is vetett volna az egész ügynek, ha nincs az autóbalesete. Nem volt egyértelmű a helyzet, ő túl gyorsan ment, a piros Nissan meg nem adta meg az elsőbbséget. A végeredmény két gazdasági totálkár, a másik sofőrnek zúzódott néhány bordája, Bercinek pedig két helyen eltört a lába. Az élmény hatására átgondolt dolgokat, rádöbbent, hogy az élet rövid, és bármikor véget érhet, nem ugorhat el a saját boldogsága elől. Egyik délelőtt még a kórházban bedobott két fájdalomcsillapítót, függőlegesbe állította az ágya támláját, és felhívta Riettet. Elmondta, hogy szerelmes belé, és vele akar lenni. Hosszan, mélyen beszélgettek. A lány türelmesen várt rá eddig is, és megígérte, hogy felépülése alatt is várni fog rá, de amíg rossz a lába, nem találkozhatnak. Isti később úgy rakta össze, már amikor megismerte a teljes történetet, hogy az volt a szerelmesek közt lévő vonzalom egyik alapja, hogy mindkettőjüket traumatizálta az apjuk testi hibája.
Berci édesapja asztalos volt, és sokszor dolgozott úgy a városszéli kis ház garázsából kialakított műhelyében, hogy fia ott rohangált körülötte. Egyszer egy ilyen alkalommal a kis Berci megbotlott, és ahogy apja ösztönösen utánakapott, hogy orra ne essen, a körfűrész elkapta a kezét. Meg tudták menteni a kézfejét, de négy ujját elvesztette. A fiú egészen felnőttkoráig soha nem beszélt az esetről, de életének alapélménye lett a bűntudat, ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem akaródzott elválnia.
Riett apja sántított valami régi baleset miatt. Talán rendszeresen bántotta a gyerekét, talán nem, mindenesetre a lány, amióta az eszét tudta, betegesen irtózott a sánta emberektől. Tudta, hogy ez nincs rendben, és igyekezett nem megbántani senkit, de nem tudott segíteni rajta.
Megbeszélték hát, hogy várnak egymásra még egy kicsit.
– Ahogy bejöttél, néztem, hogy mennyire jól mész, meg nem mondanám, melyik lábad volt eltörve. – Megünneplendő Berci felépülését Isti megint elhívta az indiai étterembe.
– Akkor maradjon is az én titkom – mosolygott a másik.
Semmiségekről beszélgettek, aztán szóba került Riett.
– Akkor? Megmondod a feleségednek, hogy dobbantasz? Hát nem irigyellek. Nem lesz könnyű. Persze lelkileg se. De gondolj arra, mi vár a túloldalon.
– Semmi. Zsófi rákos.
– Mi?
– Ahogy mondom. Múlt hónapban diagnosztizálták.
– De… Milyen? És… Hát mi a prognózis?
Csonthártyarák volt, a bokáján és a combján, de viszonylag korán észrevették, jó esélyei voltak. A Riett-projekt azonban megint felfüggesztésre került, legalábbis addig, amíg Zsófi meggyógyul. Berciék ismét úgy döntöttek, hogy várnak.
– Tudod, valahol azt érzem, hogy most még vár rám Riett, de egyszer csak elege lesz. Pont akkor fog becsávózni, amikor én végre készen állok.
Berci mosolygott, de érezte már, hogy túl nagy a nyomás. Riett azt mondta neki, hogy elkezdett társkeresőzni, de érezte, tudta, hogy igazából vár rá. Ettől azonban csak még erősebb lett a bűntudata, hiszen azt a nőt váratja önzőn, akit szeret. Közben persze iszonyatosan aggódott a feleségéért, gyereke anyjáért. Félt, hogy elveszíti az eszét.
Mindenki máshol törik el, ő itt. Nem volt elviselhető az állapot, amiben volt, azt érezte, ki kell törnie bárhogy. Legalább fájjon valami, terelje el a figyelmét arról, ami a lelkében fáj. Akkorát ütött ököllel a falba, hogy a vakolat és az egyik bütyke is megrepedt, de nem érzett semmit. Valami erősebb, hatásosabb dologra volt szüksége.
Nem vagyok pszichológus, nem értek hozzá, de valahogyan az hatott, hogy Riett megismerése és a felejthetetlen gasztronómiai élmény ugyanakkor történt. Ehhez jött hozzá az az érzés, hogy rosszat tett, megérdemli a büntetést. Egyik este órákig ült némán a nappaliban és tágra nyílt mozdulatlan szemmel nézte a villanykapcsolót. A gyerek aludt, Zsófi megint a kórházban volt. Egyszer csak felállt, és miközben úgy érezte, mintha álmodna, az íróasztalához sétált, és kivette a fiókból a bicskát, amit még kiskorában kapott az apjától. Fontos emlék volt, szerette, néha elővette nézegetni, és néhány évente megéleztette. Vágni már vagy húsz éve nem vágott vele semmit.
Kiment a konyhába, elővett egy guriga papírtörlőt, levette a melegítőnadrágját, és leült. Hosszan nézegette, méregette a tenyerén a kést. Aztán – még mindig úgy érezte, mintha álmodna – kinyitotta a bicskát, és kivágott a saját combjából egy egészen kicsi darabot. Megsütötte egy kevés vajon, és megette.
A tébolyban is volt némi rendszer. Eleinte megvárta, amíg meggyógyul, vagy legalábbis gyógyulni kezd a lába, és csak azután vágott újabb darabot. Még a fájdalmat is élvezte az első időkben, és ez a fájdalom segített neki, hogy ne vigye túlzásba. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, mások nem vettek észre rajta semmit, talán csak az enyhe bicegést. Gondoskodott a gyerekről, és ápolta a beteg feleségét. És elviselhetetlen volt az élete.
Vásárolt indiai fűszereket, és próbálgatta őket a sült hússal. Egyre többet akart a combjából, ezért elkezdett fájdalomcsillapítókat keresni, próbálgatta, melyik működik. Végül egy ópiátszármazéknál kötött ki, hatására ugyanúgy érzékelte a fájdalmat, de nem érdekelte. Szexuális izgalomhoz hasonlót érzett, amikor megette a falásnyi sültet, vagy nem is, inkább olyasmi volt, mintha önkielégítést végezne.
Mire a felesége teljesen felépült, Berci lába borzalmas állapotba került. Hiába állt le az öncsonkítással, a combja már soha nem lett olyan, mint előtte volt.
Riett ebben a borzalmas évben végig várt rá. Elfogadta, hogy ez ennyi ideig tart. Azt is elfogadta volna, hogy Berci a saját combjából evett. Egy sánta emberrel azonban nem tudott együtt lenni. Mindenki máshol törik el, ő itt. Vagy az is lehet, hogy már régen el volt törve. Ő is.
A kép illusztráció. Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal