Először 2000-ben fordult az Építészeti Biennálé figyelme az építészet morális elkötelezettsége felé, a "Kevesebb esztétikát, több etikát" hívószóval, majd 2006-ban a társadalmi feladatvállalás került a fókuszba. Most pedig, az idei főkurátor irányításával, a Biennálé azt fogalmazta meg sokféle módon, amit a jelen és a jövő az építészektől vár: a terek, kapcsolatok, életformák újfajta szerveződésének kereteit. Betsky nem meglévő épületeket vagy kész terveket invitált a kiállításra, hanem alakuló gondolatokat, merész ötleteket, kísérleteket, amelyek segíthetnek újragondolni az emberi élet feltételeit. Ház-ideálokat, fantáziavárosokat, új technológiákat és nézőpontokat, még olyanokat is, amelyek ma még a lehetetlen kategóriájába tartoznak. Találjátok ki, mi is a tér, a város, a közösség. A házak többnyire rondák, de az építészet mégis szép - fogalmazta meg a széles szemhatár elvét Aaron Betsky.
Így aztán a Biennálé területét mostantól november végéig az álmok uralják. Neves építészirodák állnak elő évek, sőt évtizedek óta folytatott kísérleti stúdiumukkal, kertek nőnek ki a semmiből és high-tech légvárak lebegnek a kivetítőkön vagy az ódon velencei hajóépítő műhelyek gerendái alatt. A nemzeti pavilonok is többnyire felülemelkedtek az építészet materiális részén, és a városokat, házakat, közösségeket olyan oldalról szemlélték, ahol a gyakorlati építészetnek nem sok helye van: hangok, látványok, belső struktúrák, kommunikációs hálózatok, infrastruktúrák jelennek meg, a tervezés folyamata, a látás mechanizmusa, a város fogalma víziókban formálódik. Jótékonyan hatott a koncepció az építészeti média sztárkultuszára is, mivel a legizgalmasabb projektek mögött nem feltétlenül a nagy nevek állnak, hanem gyakran egészen fiatal építészek, várostervezők, kutatók. Sőt neurobiológusok, szoftverfejlesztők vagy filmrendezők.
A koncepció hagyományosan most is az Arsenale, a Kötélverő csarnok és a Központi Pavilon tereiben rendezett főkiállításon fogalmazódott képekké, ide kerültek a nemzetközi mezőnyből válogatott építészeti kísérletek - köztük egy magyar iroda, a Somlay-Fischer Ádám vezette Aether Architecture projektje -, az úgynevezett nagyágyúk: Zaha Hadid lótusz formájú összbútora, Frank O. Gehry folyamatosan épülő tornya (ő kapta az idei életmű-díjat), a Coop Himmelb(l)au buborékháza, az Atelier Bow-Wow jármű-bútora, Greg Lynn műanyag gyerekjátékokból csinált modul-berendezése vagy az MVRD digitális társasjátéka, a "Térharcos". Philippe Rahm egy időjáráscsináló házat állított össze, Gustafsonék egy pompásan termő édenkertet művelnek az Arsenale legvégén, a Droog & Kellelskramer pedig nőtestű házakkal megépítette "Singletown"-t, a szinglik 21. századi mélabús városát. A Corderie-ben egy 30 éve Rómában rendezett építészeti pályázat 12 építészének anyagát gondolta tovább 12 kortárs csapat, hogy a város hagyományos fogalmának új keretet adjon - ennek eredménye például a csillag formájú, bárhol elhelyezhető mobil kínai város, vagy a Róma történetét és városszövetét egyszerre felfejtő virtuális program.
A nemzeti pavilonokban a humor, a nosztalgia vagy a tudomány váltogatta egymást. Az oroszok sakktáblára állították egymással szemben az országukban az utóbbi években épült jelentős projekteket, a ház-bábuk a hazai illetve a külföldi építészek csapatában ütköznek meg egymással. A németek néhány világjobbító jelmondattal és hozzájuk társított projektekkel úszták meg a valódi válaszadást, a japánok kívülre üvegházat építettek, belül a csupasz fehér falakra alig látható ceruzarajzzal került föl néhány kiváló tájépítészeti terv. A dánok fenntartható terveket villantottak fel, a kanadaiak organikus építményeket, a svájciak az építésziskolák kutatásait. A még mindig közös cseh-szlovák pavilon sorba állított hűtőszekrények tartalmával rajzolt szociografikus szellemképet a társadalmi csoportokról, a nyugdíjas házaspártól az összeköltözött diákokig és a válófélben lévő apáig végignézhettük, mit mutat a hűtőszekrény - a bespájzolt konyak és a biokaja közötti sávon bizony ott leselkedik az építészet mint formáló vagy deformáló erő.
