 |
| Szolár Tibor és Molnár Gusztáv |
Nemcsak a Mulatság kérdése ez, hanem az egész életműé is. Mrożek népszerűsége elsősorban talán abban a gesztusban rejlett, amellyel a lengyel dráma korábbi nagyjainak költői, filozofikus, abszurd drámáit, azok problematikáját, útkeresését ?földközelbe hozta?, szélesebb befogadói rétegek számára átérezhetővé, átgondolhatóvá tette, megteremtve az aktuális politikai áthallások lehetőségét is. A társadalmi-politikai kontextus megszűnésével, illetve átalakulásával, a forma avulásával, a mrożeki témákat frissebb formában újrafogalmazó kortárs drámák megjelenésével párhuzamosan a szerző műveinek többsége mind érdektelenebbnek, közhelyesebbnek, avíttabbnak hat. Lehetnek köztük kivételek, olyan többrétegű, többértelmű szövegek, melyeket egy markáns színpadi alkotó újrafogalmazhat - ám attól tartok, a Mulatság nem tartozik ezek közé. Az itt felvetett kérdések olyan egzisztenciális alapkérdéseknek tűnnek, melyeket a drámairodalom a klasszikusoktól a kortárs szerzőkig számtalan változatban mutatott már be, a szöveg ezekhez semmi újat nem tesz hozzá, a struktúra túlságosan átlátható. Érdekes maga az alaphelyzet lehet, de csak addig, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy nem több, mint az egzisztenciális ténfergés szimbolikus leképeződése. Ettől kezdve a mindenkori rendező vagy abban bízhat, hogy a mű elvontabb, szimbolikusabb rétegeinek hangsúlyozásával leköti a nézői figyelmet, vagy abban, hogy ezeknek teljes háttérbe szorításával, a reálszituációk nyomatékosításával, az egyes figurák aprólékos kidolgozásával, jelentékeny színészi alakításokra támaszkodva fedi el a mű hiányosságait.
 |
| Kovács Lehel |
Az SZFE Padlásán látható bemutatót létrehozó Halasi Dániel egyértelműen az előbbi utat választja, ami vizsgarendezésről lévén szó, mindenképpen üdvözlendő döntés (hiszen a másik út valószínűleg automatikusan azt eredményezné, hogy a rendező megbújna a színészek háta mögött). A dj szerepeltetésével, a zene hangsúlyos jelenlétével, a fényekkel sikerül is atmoszférát teremteni; az emberi tudat, a vágy kerül a játék középpontjába. Az egyszerű elemekből összetákolt teret uraló vetítővászonra vetülnek ki a beteljesülésre váró emberi vágyak (sajnos, többnyire kiszámítható pillanatokban, s maguk a Lackó Júlia és Gothár Márton által készített filmek is igen kevés vizuális ötletet tartalmaznak). Az eltérő alkatú színészek - az egyaránt fegyelmezetten, precízen dolgozó, a koncepciót pontosan megvalósító Kovács Lehel, Szolár Tibor és Molnár Gusztáv - nem élesen elválasztják, hanem rokonítják a szerepeket, átélhetővé téve azt az értelmezési variációt, mely szerint a három figura ugyanannak a tudatnak a különböző kivetüléseit (vagy ha tetszik: egyazon ember különböző énjeit) képviseli. A szikár, hűvös előadás meglehetősen ökonomikus is: háromnegyed óra alatt a szöveg és a történet végére érünk ? anélkül, hogy különösebb hiányérzetünk támadna. Halasi Dániel tanulmányainak eredményessége látszik az atmoszférateremtés és a színészvezetés terén, ám nem sikerül az, ami a legfontosabb lenne: új, eredeti (vagyis közhelyektől mentes) értelmet, de legalábbis kontextust találni a szövegnek, vagy esetleg eredeti formát találni a mű újrafogalmazásához. Ennek hiányában többnyire üresen kopognak a mrożeki mondatok, a játék az erős atmoszféra ellenére is viszonylag gyorsan elveszti érdekességét, a titkok helyett csak banalitások mutatkoznak. Így az előadás az alkotói ambíció ellenére is jobbára az írói életmű kiüresedését bizonyítja.
