Egy október végén szokatlanul meleg, napsütötte délutánon érkezem meg a Házsongárdi temető főbejáratához, ahová a Házsongárd Alapítvány titkárával beszéltem meg találkozót. Éppen a legsűrűbb időszakban kerestem meg azzal, hogy kolozsvári tartózkodásom alatt örömmel venném, ha beszélgethetnénk. Azonnal rávágta, hogy kizárólag akkor, ha virágültetés közben is lehet, mert november elejére – a világításra, ahogyan Erdélyben nevezik a halottak napját – összesen hatszáz sírt kell rendbe tenniük. A megbeszélt időpontra is a Református Kollégium cserkészeit várja, akik rendszeresen segítenek a munkában. A fiatalok előtt érkezem, és Sipos Dávidot épp egy sírnál találom kesztyűben, ültetés közben. Tétován mellé guggolok, és felajánlom, segítek, azonban fölösleges, kesztyű híján ez komolytalannak tetszik, így maradunk a beszélgetésnél. – Harmincezer sír van a temetőben – feleli a kérdésemre, majd a felkúszó szemöldökömet látva gyorsan hozzáteszi, hogy ebből még csak 396 műemlék, de már további 414 sír műemlékké nyilvánítása van folyamatban.
Ennek azért van jelentősége, mert a műemlék sírhelyeket akkor sem lehet továbbadni, ha már jó ideje senki sem fizeti a sír megváltásának költségét. Az alapítvány 25 évvel ezelőtt azért jött létre, hogy megóvja a magyar kultúra kiemelkedő alakjainak nyughelyét, hiszen a temetőt működtető önkormányzat egyre sűrűbben osztotta fel a korábban tágas, kertszerű parcellákat, a nem megváltott helyeket pedig továbbadta, így számos sírt leromboltak, a míves emlékműveket pedig „bedarálták”, és darabjaikat a betonalapba öntötték.
– Gergely Erzsébet – aki létrehozta a szervezetünket és máig aktív – szenzációs érzékkel „csapott le” a gondozatlan régi sírkövekre. Felmérte, hogy ha nem óvja meg, rövidesen az enyészeté lesznek. Amikor több mint tíz éve összeállította a műemléklistát, akkor is remekül érzett rá, hogy mely síroknál vannak élő leszármazottak, akik meghosszabbítják a koncessziót, és melyeknél sürgős a műemléklistára való felvétel, mert nincs élő hozzátartozó. Hamar kiderül, hogy a műemlékké nyilvánítási folyamat rendkívül bürokratikus, ahol van élő leszármazott, ott neki kell végigvinnie a folyamatot, és a hamar csüggedő családtagoknak az alapítvány nyújt szakmai segítséget, tartja bennük a lelket akkor is, amikor már feladnák, mondván: ha ismerik az eljárás rendkívüli nehézségeit, bele sem vágtak volna.
– Csak magyar sírokat gondoznak? – Többnyire igen, de román sírok is tartoznak hozzánk, például mi tartjuk rendben Gheorghe Dima zeneszerző és konzervatóriumi igazgató emlékhelyét is. A műemléksírok java része elhagyott, a legtöbbnél már nincs élő leszármazott, intézményi, leginkább egyházi kezelésben vannak. Ezek takarítását, rendben tartását végzi az alapítvány. – Végigjárják a temetőt, és számba veszik az elhanyagolt sírokat? – Igen, egyrészt a történelmi sírokat igyekszünk megmenteni, másrészt a kultúrtörténeti szempontból meghatározó személyiségek nyughelyét igyekszünk megóvni. Az 1950–60-as évektől ezek jellemzően típuskövek; ilyenkor nem a sírhely műemléki jellege számít, hanem a végső nyugalomra helyezett ember személye. Évente mintegy hatszáz sírnak viseljük gondját.
Amikor arról érdeklődöm, hogy kik segítenek ebben a munkában, Dávid elmeséli, hogy az alapítvány az iskolákból érkező fiatalok önkéntes tevékenységéből indult útjára. – Gergely Erzsébet fizikatanárnő volt, aki több kolozsvári iskolában tanított. Volt egy problémás nyolcadik osztálya, akikkel mindenfélét kipróbált – a szavalóversenytől kezdve a mézespogácsa-sütésig –, de semmivel nem tudta motiválni a fiatalokat. Akkor kihozta őket a temetőbe néhány sírt rendbe tenni, és ez bevált. Majd itt fölfelé látni fogjuk a Kendeffy-sírt, amelyet négy oroszlán őriz. A diákok boldogan sikálták az oroszlánok fogait, és lelkesen fogadták, ha ismét a temetőbe kellett jönniük. Elkezdett idejárni a velük párhuzamos osztály, majd egyre több kolozsvári diák. Idővel előkerült egy leszármazott, egy idős Kendeffy grófnő Brüsszelből, a gyerekek pedig levélben számoltak be arról, hogy takarítják a sírt. Olyan megszólításokat írtak neki, hogy Kedves Gróf néni meg Grófnőné, majd diákos stílusban folytatták: az oroszlánokat tartom rendben, de én vagyok a temető királya... A grófnő úgy meghatódott, hogy küldött nekik száz svájci frankot, majd az egyre szaporodó adományok kezelésére jegyezték be 1999-ben a Házsongárd Alapítványt. Eleinte a református egyház adta a szervezet működési keretét, 2013 óta azonban önálló jogi személy, a kuratóriumában viszont képviselteti magát minden felekezet.
A beszélgetés ezen részén Dávid tovább ajánlgatja a kesztyűjét, miután a föld lelkes egyengetésébe kezdek, de megnyugtatom, hogy majd kezet mosok. – Elképesztő munkát végeznek, de némileg sziszifuszi: mindig lehetne még többet, nem? – Ez egy végeláthatatlan feladat – feleli, azonban azt is hozzáteszi, hogy az elmúlt években szépen sorra haladtak a kripták restaurálásával. – A járvány miatt a diákok önkéntes munkája megcsappant, most igyekszünk újra lendületet adni ennek. Aztán arról mesél, hogy Magyarországról is komoly segítséget kaptak, az állandó támogatás mellett akadtak alkalmi gyűjtések is. – Jósika Miklós író sírkertjét úgy tudta az alapítvány rendbe hozni, hogy Mádl Dalma asszony védnökségével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara két jótékonysági koncertet adott, és azok bevétele segítette a restaurálást.
Dávid öt éve dolgozik az alapítványnál, előtte turisztikai szakemberként tevékenykedett, és ez érezhető remek stílusán, amellyel előadja az egyes történeteket. – Ez Európa egyik legrégebbi, ma is használatos temetője. Napra pontosan ismerjük a megnyitása dátumát: 1585. május 11. Pestisjárvány dúlt, ezért a városfalakon kívül nyitottak egy új temetőt. Itt korábban dinnyeföld volt, abból szakasztottak le egy darabot. Nyilván eleinte ez a lenti rész szolgált temetkezési helyként, majd fokozatosan nőtt és vált a mai 22 hektáros méretűvé. Mind a mai napig vannak itt temetések, de tavaly ősszel nyílt egy új temető, így talán idővel majd sikerül javítani ennek zsúfoltságán.
Itt tartunk, amikor megérkeznek a cserkészek, és velük együtt felmegyünk a Jósika-kriptába, ahol a sírok rendben tartásához szükséges felszerelés egy részét tárolják. A fiatalok lelkesen ragadnak meg egy-egy seprűt, gereblyét, a kesztyűknél pedig némi tumultus alakul ki, mert mindenki igyekszik a méretének legmegfelelőbb párt kiválasztani. – Az a kesztyű nagy lesz – figyelmezteti Dávid az egyik fiút, ő azonban azonnal rávágja, hogy neki van a legnagyobb keze az osztályban. – Zongorista kéz? – kérdezi Dávid mosolyogva, mire a fiú büszkén feleli, hogy ő bizony zongorista. Miután mindenki felpakolta a szükséges felszerelést, két erős diákkal elindulunk a Bánffy-kriptába, ahol az ültetésre váró virágok sorakoznak.
Lenyűgöző a felújított kripta kék csillagos boltozata, oldalt pedig a koporsók sorakoznak, némelyiknek az oldala kissé csálén áll. Amikor erre rákérdezek, Dávid elmeséli, hogy a legtöbb kriptát az 1950-es években – értékek után kutatva – feltörték, a koporsókat felfeszegették. Hangsúlyozza, hogy mindig kiváló restaurátorokkal dolgoznak. – Ez nem ilyen Mekk Elek-munka, igyekszünk a lehető legpontosabban visszaállítani az eredeti állapotot. Még így is nehézséget okoz a vízelvezetés, mert bár a szakemberek mindig a legjobb megoldást igyekeznek megtalálni, néhol nyirkosak a falak. Tekintve, hogy Bánffy Miklós író külügyminiszterként is tevékenykedett, a tárca is segítségükre volt a felújítási munkálatok fedezetének előteremtésében. – Ez a kripta az iktári Bethlen családé volt, amelyet megörökölt a Bánffy család grófi ága. Bánffy Miklós 1950-ben hunyt el, a lánya, Bánffy Katinka néni idén töltötte be a 100. évét, és van két unoka, az egyik New Yorkban, a másik Párizsban, illetve születtek dédunokák is.
Az alapítvány néhány éve komoly digitalizációs munkába kezdett Atlasz Házsongárd néven. – Van nekünk egy építészünk, Maczalik Arnold, aki már több mint 15 éve készíti el a felújítási terveket és viszi végig az engedélyeztetéseket. Nemrég valaki kért árajánlatot egy másik építésztől kriptafelújításra, és a tervezési engedélyeztetés 8000 euró lett volna. Ezt ő ingyen és bérmentve végzi a Mossfern nevű irodájának csapatával nagyon-nagyon régóta.
Van egy szkennerük, amellyel épületfelméréseket szoktak végezni. Eszükbe jutott, hogy mi lenne, ha a temetőt is beszkennelnék, és így virtuálisan bejárható lenne. Nyertek is rá pályázati forrást, azonban komoly nehézségekbe ütköztek, mert másfél évig ment a huzavona, hogy a szerkezettel egyáltalán beengedik-e őket ide, a temetőbe. Tavaly 82 oldalnyi levelezést bonyolítottak az önkormányzattal, amely a végén már abba kötött bele, hogy ha ez felkerül a netre, az GDPR problémákat okoz, mert akkor mindenki elolvashatja, hogy mi van a sírokra írva. De hiszen ez egy nyilvános temető, bárki bejárhatja… Idén tavasszal viszont minden további nélkül megengedték a munkálatokat, úgyhogy júniusra sikerült befejezni magát a felmérést. Csak hát kifutottunk a pályázati határidőből, úgyhogy meglátjuk, lesz-e pénz az anyag feldolgozására. Terveink szerint olyan lesz a végeredmény, mint a Google Street View. Gyakorlatilag van egy megfellebbezhetetlen képünk, hogy 2024-ben így nézett ki a Házsongárdi temető.
Aztán Dávid megjegyzi, hogy jó lenne ezt az oldalt majd románul is elérhetővé tenni, mert egyre többen érdeklődnek. – A román történész hallgatóknak van egy szervezetük, és a héten éppen négy hölggyel jártam be a temetőt, mert hétvégére kvízt szerveznek a román egyetemistáknak. Együtt írtunk össze 70 jelentős síremléket, amelyet a fiatalok térkép alapján találnak meg, és mindenhol egy-egy információra bukkannak. Szóval úgy tűnik, oldódik a helyzet, egyre kevesebb embert zavar, hogy a régi sírok itt bizony szinte mind magyar emlékeket őriznek.
Közben megállunk Kendeffy Ádám sírjánál, amely lényegében az alapítvány bölcsője. A síremlékre nincs felvésve a néhai magyar erdélyi főnemes neve, hiszen akkoriban mindenki tudta, ki van ide eltemetve, ha pedig már nincs, aki emlékezzen rá, akkor minek. Most a fák eltakarják az egykor gyönyörű kilátást a városra. – Az 1860-as években Veress Ferenc fotózott itt a temetőben, a képeken jól látszanak a kripták, és még teljesen puszta az egész, nincs itt ezeken kívül semmi, csak gyümölcsös. Mára azonban teljesen körbeépítette a város.
– Nem véletlenül nevezik ezt a helyet Erdély Pantheonjának, mert aki kíváncsi az erdélyi művelődéstörténetre, három napra beköltözik ide Gaal György könyvével, és meg is tanulta. Két évvel ezelőtt Gergely Erzsébet 80. születésnapjára állítottunk össze egy emlékkönyvet, amelyben minden sírról vagy restaurált síremlékről szerepel egy előtte-utána fotó. Akkor számoltuk össze – azóta ez a szám már növekedett –, hogy körülbelül 170 síremlék és 11 kripta teljes vagy részleges helyreállítása fűződik az alapítványhoz. De nem merünk túlságosan dicsekedni. Csendesen, a radar alatt dolgozunk, nehogy a hivatalos szervek megijedjenek, hogy túl hatékonyak vagyunk.
