David Mackenzie új filmje egy fájdalmas gyászfolyamatot követ végig, amely egybeesik a főhős első nagy szerelmével. De hogy a halott az édesanyja, a szerelme pedig az anyja hasonmása, kicsit megkavarja a dolgokat.
A tizenhét éves Hallamot semmi más nem izgatja, csak hogy visszahozza öngyilkos anyját a halálból, mivel paradox módon még mindig az anyja az egyetlen vonatkoztatási pont az életében. Titkos bunkert rendez be magának, ahol a falakról édesanyja hatalmasra nagyított portréja néz rá, az elhunyt sminkjét keni magára, az ő ruháját próbálgatja nap mint nap. Kétségbeesett inkorporáció ez, a halott feltámasztása, bekebelezése: mágikus azonosulás a világból kisétáló, lassan szertefoszló szeretett lénnyel. Hallam kilátástalan helyzetben van, teljesen magányos, apja új feleségét gyűlöli, és képtelen asszisztálni kettejük viszonyához, főként mivel meg van győződve arról, hogy édesanyját apja szeretője, Verity gyilkolta meg.
Ez a film másról sem szól, csak a tekintetek harcáról, hogy éppen ki néz kit, ki les a gyanútlan másik után, ki kutat éppen a másik magánéletében. Hallam iskolatársait lesi látcsővel, majd az új feleség után leselkedik, Verity viszont Hallam naplóját lopja el, hogy megzsarolja. A fiúnak mennie kell, Edinburgh-ban köt ki, ahol megpillant egy nőt, aki végzetesen hasonlít édesanyjához: innentől kezdve ő lesz az új célpont. A fiú követi minden lépését, és eléri, hogy munkát kapjon a nő munkahelyén, nappal mosogatófiú, éjjel rögeszmés Spiderman, aki a szálloda padlására bevackolódva megszállottan figyeli Kate lakását. Nem véletlen, ha valakinek beugrik Kieslowski 1988-as munkája, a Rövidfilm a szerelemről, sok az áthallás a két alkotás között. Kieslowskinál szintén egy kamaszfiú kukkol szerelmesen egy harmincas nőt, ugyanaz az akváriumeffektus lép fel, a fiú tekintete tárgyiasítja a nőt, az ő fanatikus nézőpontjából látjuk mi is. Az az érdekesség viszont a Hallam Foe-ban, hogy a nézés joga nincs rögzítve (nem csupán megfordul a pár két tagja között, mint Kieslowskinál), hanem bárkié lehet. Bárki betörhet a másik magánéletébe, akár szimpla kegyetlenségből is. Hallamnak szimbolikus szinten éppen azért kell elhagynia otthonát, mert megtalálták titkos rejtekhelyét, édesanyja fotóját összefirkálták, naplója pedig ellensége kezébe került - az üldözőből üldözött lett. Máskor is felcserélődik ez a viszonyrendszer, Kate szeretője például, amikor rájön, hogy barátnőjének van egy titkos rajongója, direkt erotikus műsort rendez a párkányon lógó kamasznak, hogy megalázza.
Az ellenkezőjét éri el, Kate-et megfogja a fiúból áradó fanatizmus, és annak ellenére, hogy eddig felépített élete és minden észérv ellene szól, mégis fejest ugrik ebbe a szerelembe. Happy endet persze ne várjunk, Hallam alapvetően még mindig időzített bomba. Míg végleg felnőtté válik, nem kevés pusztítást hagy maga után.
A Hallam Foe szokatlanul összetett látlelet a kamaszkorról, a látszatról és az őszinteségnek nevezett kamikázehadjáratról, az emberek közötti viszonyok mozgatórugóiról. David Mackenzie - sokszorosan fesztiválgyőztes - filmje tele van olyan erényekkel, melyek közül egy is simán elvinné: nagyszerűek a színészek, a főhős, Jamie Bell, (aki pár éve még a Billy Elliot gyerekszereplője volt), szívszorító hitelességgel billeg a normalitás és a téboly határán, vonzó és makacs, megalázott és zsarnok, ha kell. Sophia Myles Kate-ként az erőszakos aktusoktól a meghitt ölelésekig sokféle színét mutatja meg a szenvedélynek, Jamie Sives pedig szintén emlékezetes kiégett, hatalommániás szexgépként: ő a leginkább skizofrén a szereplők közül, hidegrázós, ahogy a kisgyerekes apuka másik arca kibukkan.
A Peter Jins regénye alapján készült forgatókönyvben (melyet Ed Whitmore írt a rendezővel) nagyon erősek a párbeszédek, Hallam folyton arra kényszeríti a környezetét, hogy ne hazudjanak neki, gunyorosan kilöki a többieket a komfortzónájukból. Ráadásul, bár többnyire Hallam szemével nézzük a világot, megismerhetjük Edinburgh-öt alul- és felülnézetben, hiszen a fiú otthonosan mozog a földszinti mosogatók között a tányérhalmok özönében, de a háztetőkön kapaszkodva is, rálátva az egész ébredező városra. Olyan ez a film, mintha a Google Map-en ráböknénk egy városra, egy utcára, egy épületre, majd egyre közelebb és közelebb mennénk, ráközelítenénk a szállodára, az egyes szintekre, egy átlagos mosogatófiúra, és hagynánk, hogy kiderüljön, mi van a fejében, még ha káoszból, szenvedélyből, bűntudatból, gyűlöletből, szeretetből, bizonytalanságból, csupa ambivalenciából van is összegyúrva az egész ember. És a végére meg fogjuk szeretni, egyszerűen csak azért, mert túl közel mentünk hozzá.
