A mai program izgalmasabb része este nyolckor kezdődik: a dunaújvárosi hardcore/thrash Neck Sprain kezdi ekkor bemelegíteni a közönséget, de Áron Andris énekesnek, hiába próbálkozik folyton, nem sikerül hangulatot csinálnia, és a zenéhez sem adja hozzá azt a pluszt, amit az előző énekesek miatt elvárnánk. Így hiába a jó zene, ha az ének sablonos ? még a legjobb szám, a Crush The Pain se hangzik úgy, ahogy kéne.
A thrash metál egyik alapzenekara, a Testament (a fesztivál fő fellépője, a Machine Head tagjait is ők inspirálták zenélésre anno) épp az ellenkezője a Neck Sprainnek: a rákot nemrég leküzdő Chuck Billy az első húsz percben talán egyetlen egy szót sem szól a közönséghez, mégis annyira lelkesen játszanak, szinte tapintható zeneszeretettel, megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel és nem utolsó sorban fülig érő szájjal, hogy az valami fantasztikus. Chuck hibátlan teljesítményt nyújt, öröm hallgatni ezt az öblös és erős hangot, és öröm nézni, ahogy egyfolytában mozog ? ha épp nem énekel, veszettül gitározik a mikrofonállványon. Na meg a világ öt legjobb dobosának egyike, az annak idején Slayert is még jobbá tevő Paul Bostaph ? ha a többiek levonulnának a színpadról, akkor is ugyanilyen földre zuhant állal bámulnám végig csak az ő játékát. Hihetetlen, ahogy dobol: húsz másodpercnél nem üti tovább ugyanazt a témát, és ültében is legalább annyit mozog, ha nem többet, mint a gitárosok együttvéve. Lenyűgözően sallangmentes, profi és végtelenül őszinte koncert, sok új és sok régi remekművel ? minden bulinak ezen a szinten kellene kezdődnie.
Utánuk a (persze, hogy) finn Finntroll jön, de amíg átszerelik a színpadot, ismerős hangokat hallok az India Sátor felől ? örömmel nézek be pár számra ide, mert a ?krisna-core? alapzenekara, a Mantra felől jó ideje nem érkeznek már hírek, pedig annak idején nagyon szem előtt voltak. Ezek a srácok jól tudnak zenélni, egyszerű, mégis fantáziadús a rockos, hardcore-os zenéjük, a szövegeik pedig ? függetlenül attól, hogy egyetértünk-e velük ? ritka következetesen és okosan visznek végig egy nagyon pontosan körülhatárolható világképet. Le is késem miattuk a Finntroll első számait, de őket úgyis annyiszor láttam már, mintha magyarok lennének.
Többé-kevésbé ugyanazt is játsszák, amit tavaly novemberben Pesten, annál viszont nagyobb lelkesedéssel, jobb hangulatban ? ennek a polkával kevert black metálnak soha nem apad a közönsége. Részemről ugyan még mindig nem értem, miért lenne olyan nehéz egy tangóharmonikással turnézni, hogy ne csak egy borzalmasan hangosított szintetizátor kísérje a metált ? de a lelkes közönségnek ez is megfelel. Éjszakai levezetés lehetne az Aljas Kúszóbab a Pepsi Színpadon ? ha nem menekülnék el róla a fejemet fogva. Nincs annyi Tokaji a világon, hogy ebből három számnál többet élőben is végighallgassak.
