Az utóbbi időszakban többször dolgozott a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel. Mennyire ismerik egymást?
Volt egy hosszú hiátus, mert a 2023-as közös munkánk előtt csaknem húsz évig nem vezényeltem a rádiózenekart. 2023 őszén beugrásra kértek fel, ami nagyon jól sikerült, igazán megszerettük egymást. Olyan érzésem volt, hogy „de jó, hazajöttem!”. Már akkor beszéltünk az együttműködés lehetőségéről. Ebben az évadban három koncertem volt az együttessel; a legutóbbin, a Mátyás-templomban már tudtuk, hogy közös út elején állunk. Szerintem a zenekar és a kórus is fantasztikus, optimista vagyok.
Volt itt egy intermezzo, csaknem három hónap, amikor zeneigazgatóként és ügyvezető igazgatóként Káli Gábor karmester került az együttesek élére. Ön csupán a szakmai vezetésért felel majd?
Igen, ez feltételem volt. Nem vagyok menedzser.
Budapesten tíz hivatásos szimfonikus zenekar működik, a rádió együttesei – a zenekar, a kórus és a gyerekkar – sajátos felállás. A zenei felvételek készítése ma már nem kizárólag a rádiózenekarok privilégiuma. Mit gondol, mi az együttesek legfőbb feladata?
A Magyar Rádió Művészeti Együttesei mögött komoly infrastruktúra áll. A rádiózenekarok hagyományos identitásának meghatározó elemei ma is fontosak számunkra. Idetartozik, hogy kivételes felvételekkel gazdagítsuk a zenei gyűjteményt, és megörökítsük például kortárs zeneszerzők alkotásait az utókor számára. Népszerű együttesekről van szó, amelyeknek méltó helyet kell elfoglalniuk a magyar zenei életben.
A zenekar szakmai élete az elmúlt években némileg hányattatott volt – a tiszteletbeli pozíciót betöltő Vásáry Tamáson kívül egy ideje nem is állt az élükön zeneigazgató. Mi várta önt?
Minden együttesnek szüksége van arra, hogy kijelöljön bizonyos szakmai-művészi célokat, és legyen valaki, aki ezeket összefogja, és megmondja, merre van az előre. Ez itt valóban hiányzott.
Ön szerint merre van az előre?
Európa-szerte vannak bizonyos tendenciák, amelyeket mi sem hagyhatunk figyelmen kívül. A klasszikus zene közönsége elöregszik. Ha ez a folyamat a jelenlegi ütemben folytatódik, félő, hogy egy-két évtized múlva nem lesz közönség. A zenekarok nagy része tisztában van ezzel, és mindenki igyekszik megtalálni a saját megoldását erre a helyzetre. Hogy meg kell szólítani a fiatalokat, fel kell kelteni az érdeklődésüket a komolyzene iránt, az ma már közhely. A kérdés az, miként tudjuk ezt megtenni. Szerintem ha csupán a fiatalokat igyekszünk megnyerni, és mondjuk elmegyünk iskolákba játszani 12-14 éveseknek, akkor már elkéstünk. A gyerekek zenei nevelését három-öt éves korban kell elkezdeni, mert akkor még nyitottak, és igazán fogékonyak az új élményekre.
Sok zenekar próbálkozik azzal, hogy a klasszikus repertoár mellett például filmzenéket tűz műsorra.
Szerintem ez totális tévút, semmit nem nyerünk vele. Aki John Williamsnek a filmből ismerős zenéjét meghallgatja, nem vált utána jegyet Mozart-koncertre. Olyan ez, mint a gyereknevelés. A gyerek legszívesebben állandóan tortát vagy csokit enne. De nekem felelős szülőként az a feladatom, hogy gondoskodjam arról: gyümölcsöt, zöldséget is fogyasszon, és táplálóbb, egészségesebb lehetőségeket kínáljak fel a számára. Ha filmzenekoncerteket szervezek, arra nem azok jönnek el, akik a komolyzenéért, hanem akik a moziért rajonganak. De ezzel mit nyerek? Egy estét, ám utána nem hallgatják meg Brahms harmadik szimfóniáját.
Nem lehet, hogy rákapnak?
Mire kapnának rá? A zenére vagy a szimfonikus zenekari műfajra? A zenére, amit hallanak, már rákaptak, azért ülnek ott. De a szimfonikus zenekari programra nem hiszem. Mondjuk a nyolcszáz emberből talán akad néhány, aki legközelebb is eljön, és meghallgat például egy Bruckner-darabot.
Akkor milyen eszközökkel érdemes a fiatalokat megszólítani?
Magyarázó, beavatókoncertekkel, hogy értsék, amit hallanak. Olyan ez, akár a szépirodalom. Elolvashatok egy Jókai-regényt, vagy olvashatom zanzásítva is, hogy miről szól, de annak nincs köze az eredeti alkotáshoz. Hiszen éppen az a lényeg, hogy belefeledkezhetünk a mondatokba, a hosszas tájleírásokba. Ha végigküzdöm magam egy ilyen olvasmányon, gazdagszik a lelkem, a szellemem. Például hogyan lehet összegezni Fekete István Tüskevárának sajátos világát öt oldalban? Az értékes alkotások lenyűgöznek, katarzishoz juttatnak bennünket, és a lelkünkhöz szólnak. Gondoljon akár csak egy Bach-kantátára, vagy arra, ahogyan felnéz a milánói dóm épületére. Katarzishoz jutni nem könnyű, azért kicsit küzdeni kell. Azt kell megmutatni a közönségnek, hogy megéri. Szerintem egészen kisgyermekkorban kell ezt elkezdeni, hétéves korra lényegében már minden fontos dolog eldől. Éppen ezért lényeges, hogy családi koncerteket szervezzünk, ahová eljön anyu, apu, elhozza a kisgyereket, és ezzel megalapozza a nyitottságát, fogékonyságát a műfaj iránt.
A repertoárt illetően hogyan gondolkodik?
Mint mondtam, kiváló együttesekről van szó, így a határ a csillagos ég. Az említett Mátyás-templomi koncerten barokk műveket játszottunk csodálatosan, és bevallom: ettől kicsit vérszemet kaptam. A kórussal és a gyerekkarral az opera- vagy oratorikus repertoár is kézenfekvő, bár picit hadilábon állok a koncertszerű opera-előadásokkal, mert az opera számomra színpadi műfaj, és ha az egyik „láb” elvész, akkor sérül ez a komplexitás. De akadnak olyan alkotások, amelyeknél nem lesz efféle hiányérzetünk. Ne feledje, hogy csak május elsejétől szól a kinevezésem, így egyelőre igyekszem feltérképezni a lehetőségeket.
Már látja a feladatait a következő évadban?
Igen. Egyelőre három koncertet vezénylek majd, de a 2026/2027-es évad kialakításában már részt veszek, és szeretném, ha ez a szám hét-tíz koncertre emelkedne.
Az augsburgi Állami Színház főzeneigazgatójaként dolgozik. Megtartja ezt a pozícióját is?
Igen, és ennek több oka van. Az egyik az, hogy 2029-ig szól a szerződésem Augsburgban. A másik pedig, hogy ott él a családom, és nem szeretném őket nehéz helyzetbe hozni.
