„Láthatatlan karmester dirigál bennünket” – Würtz Klára a kamarazene kohójáról

A KaposFest lenyűgöző voltának egyik fontos összetevője, hogy érzékelhetővé teszi: a zene valami nagyon emberi mű, és ezáltal közelebb hozza a művészeket a hallgatóságukhoz. Megérteti, hogy nem zenetermelő automaták, és a tevékenységük nem arisztokratikus, felfoghatatlan varázslás.

Az én generációmban, amely a Dohnányi-, Fischer Annie-hagyományban nevelkedett, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a sok gyakorlásra nem feltétlenül a támadhatatlanság érdekében van szükség, hanem hogy olyan technikai szintre kerüljünk, amelyen már az igazán fontos dolgokra: magára a zenére és a pillanat egyediségének megteremtésére tudjunk koncentrálni. A koncerteken nem „konzervgyártás” a célunk. Kurtág az oktatásunk során hangsúlyozta, hogy az a jó, ha mindig megmarad bennünk valamennyi amatörizmus, amin ő odaadást, szenvedélyt értett a hűvös precizitás helyett. Annak idején egy évig foglalkoztunk egy-egy darabbal, és ez óriási tőkefelhalmozást jelentett a muzsikuspályánk számára. Nekünk, magyaroknak óriási szerencsénk volt azzal, hogy Weiner Leó jóvoltából a kamarazene bölcsője lehettünk, mert ez minden muzsikus, a virtuózok számára is világossá tette, hogy nem a brillírozás a dolgunk, hanem a zenei folyamatok és kollektív jellegük megértése.

Baráti Kristóffal való együttműködése ma már legendásnak mondható, ami szintén az emberi tényező fontosságára utal. Arra, hogy egyáltalán nem mindegy, ki a partner, és muzsikusokként hogyan kapcsolódnak össze, mennyire tudnak egymásra hangolódni. Mi az, amiben önök ketten együtt különösen is erősek?

A színpadon ismertük meg egymást, mert valaki elkésett, és Kristófnak kellett helyette beugrania. Én pedig le voltam nyűgözve a játékától. És noha más volt a hátterünk, a zenei neveltetésünk, mivel mindketten a kamarazenei kohóban is kovácsolódtunk, a zenei személyiségünk remekül kiegészíti egymást. Már kiforrott egyéniségekként találkoztunk, és „véletlenül” mindkettőnkre jellemző volt, hogy struktúrákban gondolkodunk, azonosan ítéljük meg a zenei tartalmakat, a dolgok fontossági sorrendjét, és nagyon hasonló a „zenei térkép” átlátására való képességünk. Ezt látva javasoltam Kristófnak annak idején, hogy vegyük fel együtt az összes Beethoven-szonátát.

A fesztivál olyan környezet, ahol nagyon rugalmasnak kell lenni, és viszonylag gyorsan összhangba kell kerülni a többiekkel. Mi ennek a trükkje? Önnek mi segít leginkább?

Valamiféle felfokozottság, mindenre felkészült „vadászattitűd” az, amely lehetővé teszi, hogy kevés próbával, nemegyszer vadidegen játszótársakkal is megtaláljuk a közös hullámhosszt, és belépjünk egymás legintimebb szférájába. De persze sokszor sokkal könnyebb dolgunk van, mivel gyakori, hogy olyan zenésztársak közé – és ezáltal szinte családi környezetbe – csöppenünk Kaposváron, akikkel már rengeteget játszottunk együtt, és közös a zenei hátterünk. Minden fesztivál „olvasztótégely”, amely különböző világnézetű emberek összebékítését teszi lehetővé annak a közös célnak a révén, hogy a zene logikáját prezentáljuk, érthetővé tegyük a közönség számára. A feladat, hogy napok alatt összehangolódjunk, és képesek legyünk mesterművek közös előadására, néha már-már abszurdnak tűnik. A felfokozott intenzitású munka közösséggé formál bennünket a fesztivál napjaiban. Előadások után beszélgetünk, vitatkozunk, és sok mindenben nem értünk egyet, de ez nem baj, sőt. Kaposváron még van dialógus, és senki sem ijed meg a vitától. Kár, hogy ez ma már egyáltalán nem általános.

Milyen specifikus következményekkel jár az, hogy ön nem viheti magával a hangszerét a koncertekre, mint a többiek? Mitől függ, hogy a rendelkezésre álló zongorával barátságba tud-e kerülni, és mi van akkor, ha nem?

Nagyszerű, ha minden szempontból kiegyenlített, Forma –1-es hangszer áll rendelkezésünkre, de talán nem ez a legfontosabb. A hang, a hangigény úgyis a fejben van, és egy-egy gyérebb képességű hangszer talán még nagyobb kreativitásra ösztönöz. A zongoristának „átvivőművésznek” kell lennie. Ebben a vonatkozásban Richter nagy ideál lehet: ő tényleg minden hangszert, még akár csatavert pianínókat is a jármába tudott hajtani.

Hogyan osztja meg a figyelmét a muzsikustársak és saját játéka között, ezek hogyan befolyásolják egymást? Inkább befelé figyelő vagy a társakra koncentráló típus?

Nem tartom magamat zenei autistának, de a kamarázás nem könnyű műfaj. Szeretek szólóalbumokat felvenni és szólókoncerteket adni, mert jólesik az a magány, a zeneszerzővel és önmagammal folytatott dialógus. A darab a fontos, és a kamarazenészek sejtek ugyanabban az organizmusban. Közös zenélés során egyszerre kell a másikkal, a játszótársaiddal azonosnak és nagyon önmagadnak lenned. A kamarazenélés azért annyira izgalmas állapot, mert olyankor egyszerre hallgatom magamat és mindenki mást. Egyfajta alertheimben, azaz riadókészültségben, a többiekre való intenzív ráhangolódás állapotában kell lennem, hiszen a darabot együtt hozzuk létre. Minél egyedibb, fantáziadúsabb és inspirálóbb a kamarapartner egyénisége, annál izgalmasabb produkciók jöhetnek létre.

Az együttműködés kérdése különösen érdekes négykezes esetén, ahol, úgy képzelem, nagyon nem mindegy, hogyan jönnek ki, csengenek össze a másik művésszel, hiszen „egymás aurájában” ülnek, sőt néha majdnem útban vannak egymásnak a játékban.

A négykezes műfaját eddig nem nagyon gyakoroltam, ám Kaposváron fantasztikus kapcsolódás jött létre Enrico Pacéval. Már az első frázisnál kiderült, hogy egy húron pendülünk. Enricót régóta ismerem és becsülöm, de négykezest most először játszottunk – és valósággal szimbiózisba kerültünk, tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni. Ha ilyen partnere van az embernek, igazán elemében lehet. De nem tudom, mi ennek a magyarázata. A férjemmel, aki amúgy remek zongorista, csak egyszer játszottunk négykezest: először és utoljára, mert a mi közös játékunk hadakozás volt. Utrechti főiskolai kollégámmal, a született vak, híres jazz-zenész Bert van der Brinkkel volt még szerencsém négykezes dolgában, Schubert f-moll fantáziáját játszottuk együtt. A szenzitivitása, hangigénye és időzítési képessége lenyűgöző, az én hamis „látófölényemet” megszégyenítő.

Mi biztosítja azt a bizonyos szükséges pluszt, amely ahhoz kell, hogy ne csak mindenki tisztességgel eljátssza a maga szólamát, hanem örömmel konstatálhassák: egyedi, csak mindannyiuk által létrehozható, ami született? Hogyan tudnak ebben a próbák során megállapodni, egymással egységbe kerülni?

Ennek éppen ez a nagy mágiája, és ez az ideál él mindenkiben. Hangzásépítményeket, -struktúrákat hozunk létre együtt, amiknek el kell jutniuk a hallgató értelméig és szívéig. Ehhez megfelelő háttértapasztalatra van szükség, ami szerencsére minden közreműködőnek megvan, aki évről évre a KaposFestre érkezik. Láthatatlan karmester dirigál bennünket.

Figyeltem, ahogyan a mesterkurzusán oktatott, és feltűnt, hogy nem finomkodik, akár karcosan is kritizál. Sosem aggódik, hogy az érzékeny fiatal művészpalánták esetleg megsérülhetnek, ha nagyon szókimondó?

Ez személyiségfüggő, de az alapelv az, hogy a növendékkel együtt a darab megoldásához keressük a kulcsot. Szeretem nevükön nevezni a dolgokat, és nem kenyerem az udvariaskodás, de persze traumát sem akarok nekik okozni. A rövidre szabott időben az alapproblémákra hívom fel a figyelmet, a lényegre koncentrálok – annak érdekében, hogy ami igazán fontos, az eljusson a zsigereikhez. A mesterkurzus inkább coaching, mint tanítás: az adott pillanatban legfontosabb problémákat próbálja kezelni.

Fotók: Mohai Balázs