Kilencedik alkalommal jön össze Zsámbékon Máté Gábor 2003-ban végzett osztálya, hogy a közös munka örömét újra átélve meséljen magáról, sorsának alakulásáról és természetesen a színházról. És immár hatodik éve annak is, hogy egy hajdani diák személye köré szerveződik az előadás; feltárul a privát szféra és a karrier, s ezen keresztül kicsit (vagy nem kicsit) az a világ is, amelyben élünk. Sok minden rokonítja ezeket az előadásokat (a mozaikszerűen sorakozó jelenetek, a zene hangsúlyos szerepe, a játékosan könnyed, gyakran szatirikus humorra építő hangnem váltakozása a komorabb-komolyabb tónussal stb.), de mégis karakteresen eltérnek egymástól. Hiszen más a megélt sors, eltér a ?vallomások? mélysége, csakúgy, mint a jeleneteket összerendező forma, különbözik a domináns zenei világ, és érzékelhető az alkotók aktuális kedélyállapota is.
A befogadó dilemmája viszont mindig ugyanaz: vajon mennyit tárhat fel a színházi valóság a civil személyiségből? S lehetséges-e a cserepekből összeálló történeten keresztül mást, többet is megmutatni, mint egyetlen ember sorsának alakulását? Az első kérdést kevéssé gondolom relevánsnak: a néző persze érezheti úgy az előadásról kijövet, hogy fontos dolgokat tudott meg egy színészről, de maga a személyiség nyilvánvalóan nem az életrajzi adatokban rejlik, s aligha tárulkozhat fel egyetlen előadás folyamán. Ám ha a történet valóban személyesnek érződik és vannak mindenki számára megragadható, átélhető fejezetei, automatikusan általánosabb érvényűvé válik ? miközben természetesen magát a színészt is közelebb hozza a nézőkhöz. És így rögvest lehet beszélni merőben személyes, de már mindenki által érzett fájdalmakról éppúgy, mint aktuális közállapotainkról. Ez garantálja, hogy a néző ne érezze magát voyeurnek, de ne is tévedjen el nehezen felfejthető utalások kósza szövevényében (még akkor sem, ha egyik-másik atelier poént esetleg nem érti). Hogy ez mennyire így van, azt az előadássorozat sikere bizonyítja; nem állnak ugyan statisztikák a rendelkezésemre, de meglepődnék, ha nem ezek a produkciók lennének évek óta a Zsámbéki Színházi Bázis leglátogatottabb előadásai.
Az idei bemutató, a Péter Kata kollektív rosszkedvünk nyarán született, s ez érződik is rajta. Felszabadultan vidám kép igen kevés van; a komor alaptónust legtöbbször maró humorú jelenetek árnyalják. A szervező forma ezúttal a mese, amely még tudományos valójában is megjelenik az előadásban, hiszen az egyik jelenet Péter Katája a meseterápiáról szóló könyvet olvas. (Aki szeretné, akár magát az előadást is értelmezheti meseterápiaként.) A közismert mesei toposz adja a játék keretét, a mesék szóhasználata stilizál köznapi történéseket (mint az akciós élelmiszereken élő három szegény diáklegény döbbenetét és sóvárgását a Kata által összevásárolt élelmiszerhegyek után), s felolvasott mese formájában ismerjük meg a megjelenített történet legkomorabb darabjait. (Igaz, ebbe helyenként groteszk elemek is vegyülnek: a királylány bulimiával folytatott küzdelmének részleteit például egy vécécsésze szemszögéből ismerhetjük meg.)
A hosszabb olvasott részek a szokottnál ugyan statikusabbá teszik a játékot, de ez is része az előadás komolyabb-komorabb hangulatának; ezt mélyítik el a választott dalok is (a társulat tagjaiból álló zenekar ezúttal kiegészül Lázár Zsigmonddal és Gulyás Ferenccel). De az előadás centrális, meghatározó jelenete sem pattogó ritmusú: a Péter Kata verseiből készült szavalóverseny során a közönségből verbuvált zsűri értékelheti az előadóművészek teljesítményét. A verseny természetesen csak keret; a hangsúly a személyiség és a kedély változásait tükröző versekre esik.
A párbeszédeknél sajátos kettősség figyelhető meg: míg a magánéleti dilemmák többnyire megbocsájtó humorral jeleníttetnek meg, addig a színházi-társadalmi problémákat mind harapósabb humorú, már-már kétségbeesett hangnemű jelenetek bontják ki. A fajvédő szarvasok kocsmai tanácskozása és egyikük beismerő vallomása az első ilyen kép. A játék utolsó harmadába illesztett kihallgatási jelenet - melyben Péter Kata gondolatban és szavakban meggyilkolja tehetségtelen, önző, alkoholista kollégáit - komikus elemeivel együtt is vészesen komolynak hat; az utolsó szín pedig, melyben az ifjú színésznő a pályakezdők tömegeitől viszolygó, megújulni nem kívánó, áporodott (utoljára a hetvenes években, Kaposvárott fürdőző), politikusoknál pénzért kuncsorgó, egyensúlyérzékét vesztve jobbra dőlő Színházi Szakmával találkozik, megmozgatja ugyan a rekeszizmokat, de torkunkra is forrasztja a nevetést.
A Máté Gábor rendezte előadás ezúttal is a közös játék erejére, a színészek sokoldalú szakmai tudására és játékkedvére épít. A három egykori osztálytársat nélkülöző szereplők - Péter Kata, Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Szandtner Anna, Vajda Milán - ezúttal is hallatlanul precízen és színesen játszanak, zenélnek együtt. A címszerepet a hagyományokhoz híven nemcsak Péter Kata adja ? megosztozik rajta kolléganőivel (eljátssza viszont saját édesanyjának szerepét). Az emlékezetes szerepformálások közül is kiemelhető Szandtner Anna ijesztően szuggesztív átok-monológja, Czukor Balázs és Mészáros Béla ?szarvasdialógja?, Máthé Zsolt boszorkánymeséje és Dömötör András stílszerű komédiázása a Színházi Szakma szerepében ? de a többieknek is jutnak erős, hatásos pillanatok. Boros Lőrinc játéktere kreatívan kever reálist és irreálist; raklapokra helyezett gyeptéglákkal, funkciójukat vesztett használati tárgyakkal alakítja játékosan bizarr helyszínné a hangárt. A legfeltűnőbb a kiszuperált zongora, melybe feküdve várja a királylány a hercegét. Márpedig a meséknek jó véget kell érniük: lehet, hogy van néző, aki már spórol is egy fehér lóra?
