Hernád Géza panelvilága elutasítja a tökéletesség mítoszát

Közös nyelv

A papírvékony falakon átszűrődő perpatvar és konyhai illatok a szomszédból, a jellegzetes linóleumos lépcsőházszag, az összefirkált és állandóan meghibásodó, apró liftek. Csoffadt, sárguló anyósnyelvek a lépcsőfordulóban, a felszálló forró levegő a nyári hőségben, vagy éppen a szemétledobó ádáz dübörgése – panelban lakni életérzés. Nekünk, kelet-európaiaknak a panel közös nevezőnk. Hálás téma és kiapadhatatlan inspirációforrás, melynek vizuális nyelvét Lengyelországtól Ukrajnáig mindenki érti.

2022-ben például Olajos Ilka Panel című kiállítását láthattuk a K11 LABOR-ban, míg 2024-ben Kelet-európai szépség címmel rendezett nagyszabású kortárs divatfotó-kiállítást a Capa Központ, amely a kelet-európai esztétikát vizsgálta meglehetősen szórakoztatóan. Tavaly ugyanitt az Európaiság – kelet-európai perspektívából című kiállításon pedig lengyel és magyar fotóművészek munkáin keresztül az európai identitásra reflektáló alkotásokat láthattunk olyan elnevezésű szekciókban, mint Poszt-nosztalgia vagy éppen Groteszk, és olyan című munkákkal, mint például a Pajkos beton.

Apropó beton: a számos település képét meghatározó emeletes panelházak legelső képviselője 1959 végén készült el és 1960-ban adták át a lakóknak Dunaújvárosban, amely a szocialista nehézipar fellegváraként szívta fel annak idején a környék munkaerejét. A paneltelepek előregyártott elemeivel a 20. századi kelet-közép-európai régió egyik legégetőbb problémáját, a lakáskrízist igyekeztek megoldani. Kezdetben elsősorban Budapesten, majd a ʼ70-es évektől országszerte jelentek meg panelok. Az utolsó 1989-ben épült, ma pedig a lakosság csaknem egyötöde lakik lakótelepeken, közel 800 ezer lakásban.

A panel a nyolcvanas évek magyar filmjeiben is gyakran megjelent, mint a korszak tipikus élettere: például Tarr Béla Panelkapcsolat és Szomjas György Falfúró című filmjeiben, de persze ne felejtsük el a gazdagréti lakótelep hétköznapjait bemutató Szomszédokat sem, amely igazi korlenyomat a mai napig.

Különlegességektől mentes világ

Hernád Géza autodidakta fotós, aki hosszú évek óta vizsgálja és fotózza a lakótelepek világát és az ott élő embereket. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F nevű kávézó-galériájában február 22-ig ingyenesen megnézhető LTP. Élet kilátással című kiállítása ezekből a képekből válogat. Az ötletesen installált képek egy része az itt élők környezetét mutatja, lépcsőházakat és belső tereket látunk, a zömét viszont az arcok teszik ki. 

A dokumentarista fotográfus hosszú távú sorozatait 8×10 hüvelykes nagy formátumú analóg műszaki fényképezőgéppel készíti, amely egyszerre ad alkotói tevékenysége számára szigorú keretet, de végtelen szabadságot is. 2002 óta dolgozik fotóriporterként és alkalmazott fotográfusként, munkáit pedig már számos díjjal jutalmazták: 2008-ban nyerte el a Búcsú a Lipótmezőtől című sorozatával a Sajtófotó Pályázat MÚOSZ Nagydíját, de ebben az évben az amerikai Pictures of the Year International világversenyen is díjazták, és beválogatták a Magnum Photos workshopjára.

„Korábbi munkáimban marginális, perifériára sodródott embereket mutattam be, jelenlegi, LTP című sorozatomban viszont a hétköznapok különlegességektől mentes világa, a megszokott, sokat látott átlagosság a témám. Ez a munkám az eddigi legnagyobb fotográfiai kihívás számomra, amiben próbálom a személyesség és a dokumentarista fotó határvonalait átlépni.

Ezúttal az foglalkoztatott, hogyan tudom úgy látni, képileg újrafogalmazni a számomra unalomig ismert, ezerszer látott dolgokat, hogy a hétköznapi környezetből fabrikált víziók egy új belső látásmódot, egy őszinte önreflexiót is tükrözzenek, személyes, de hiteles képet nyújtsanak, elmossák a határt a kívülálló és a beavatott között” – fogalmazott Hernád Géza még 2024-ben az akkor még készülő sorozatról. 

Fotóin keresztül elmondása szerint azt szeretné bemutatni, hogy „átlagember” nem létezik, hiszen minden élet összetett, „különleges”. A lakótelepek különlegességektől mentes világa pedig jó kiindulópontnak tűnt ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást a vizualitás eszközeivel feloldja. 

A fotográfus számára nagy kihívás volt egyszerre személyesnek és tárgyilagosnak is maradni, közel és távol lenni, meglátni, láttatni, mi az érvényes, hitelesen ábrázolni a hétköznapit: a kérdés sosem az Hernád Géza számára, hogy egy fotográfia mennyire esztétikus vagy tökéletes, hanem hogy mennyire autentikus. Nem a téma, hanem a megfogalmazás adhatja a különlegességét – olyan hétköznapi dolgoknak, amelyeket már ezerszer láttunk.

A panel mint az emberi sorsok allegóriája

A lakótelepekhez kötődő, egykor létező stigmák már egyre inkább kikopnak, de az épületek velünk maradtak a múlt mintegy eltüntethetetlen jelképeiként. Hernád tisztelettel és szeretettel fordul megfigyelésének tárgya felé, a kiállításon pedig pontos leírások jelzik, melyik város mely kerületében járunk.

Kopin Kata, a kiállítás kurátora szerint a sorozat szembemegy azzal az előítélettel, hogy a szürke egyenépületekben szürke egyenemberek élnek. Érzékenyen mutatja be az egyéni különbségeket, karakteres jellemrajzot nyújtva. A lakótelep mint a szocialista modernizáció szimbóluma Hernád számára olyan ismerős közeg, amelyben az egyéni történetek és a kollektív múlt egymásra vetülnek.

Az LTP fotográfiái egyszerre személyesek és dokumentarista módon tárgyilagosak. Hernád elutasítja a szépség vagy tökéletesség fogalmát mint értékmérőt, a kiállítás képein a hétköznapiság válik jelentéshordozóvá. A banális terekben, barnás tónusú függönyökben, lekopott korlátokban a hitelességé és a bevonódásé a kulcsszerep. Az LTP végtére pedig egy személyes kísérlet arra, hogy a fotográfia nyelvén beszéljen az időről, az elmúlásról és az identitásról – méghozzá egy olyan térben, amely nem csupán nosztalgikusnak hat, de amelyben az egész régiónk otthonosan érezheti magát.