Az útkeresés, a jellemfejlődés, a lélek nagyobb érettségének elérése központi eleme Hesse regényeinek, amelyek mellett a cselekmény sokkal kevésbé fontos: nem az számít, mi történik, hanem hogy az miként hat a főhős pszichéjére, hogyan küzd meg a kríziseivel. Az atmoszférateremtés mesterének könyvei divatos mai szóval élve rendkívül immerzívek: igen könnyen berántanak, és nem eresztenek. Nem véletlen hát, hogy a világ minden pontján népszerűvé váltak, és korszakokon átívelően szellemi útmutatást nyújtanak.
Peter Camenzind
Bár már korábban is jelentek meg versei és elbeszélései, ez a könyv hozta el az író számára az elismerést és az ismertséget. Az 1904-es fejlődésregény leteszi a hessei alapokat: utazás térben és lélekben, a „honnan jöttem és hová tartok” kínzó kérdésének fáradhatatlan kutatása, aszketizmus és hedonizmus, magány, depresszió, szerelmi csalódás. Számos önéletrajzi elem, párhuzam fedezhető fel ebben a műben (is), például az olaszországi utazás vagy az újra és újra felbukkanó halálvágy motívuma. Nyelvezete és történetvezetése egyszerűbb, mint a későbbi műveké, így kiváló belépő a Hesse-univerzumba.
Demian – Emil Sinclair ifjúságának története
Újabb fejlődésregény, amelyet Hesse az I. világháborút követően, először álnéven publikált. A főhős, a középosztálybeli Emil Sinclair a gyermekkor illuzórikusan szép világa után a kamaszkor sötét vermében vergődik, szüntelenül az élet értelmét keresi. A felnőtté érés nehéz folyamata során egy titokzatos barát, Demian kíséri, ő segít neki megtalálni belső szabadságát, felismerni képességeit és korlátait. Hesse korábban Jung egyik tanítványához járt pszichoanalízisre, amelynek révén fiatalkora óta fennálló pszichológiai nehézségeitől szeretett volna megszabadulni. Tapasztalatai a Demianban is megjelennek, megannyi utalást tesz a jungi archetípusokra és filozófiára.
Sziddhárta
Hesse szülei éveket töltöttek Indiában misszionáriusként, nagyapja pedig híres orientalista volt, így a fogékony fiút már korán magába szippantották a keleti tanok. A történet középpontjában Sziddhárta és Govinda, a két tehetséges bráhmánfi áll, az ő eszmei-vallási útkeresésüket követjük végig. Bár erényessége és erkölcsössége miatt Govinda tűnik esélyesebbnek a megvilágosodásra, végül mégis Sziddhárta lesz az, aki a hedonizmus és az aszketizmus mélységeiben megmerülve, gyötrelmes testi és lelki szenvedéseket átvészelve eléri a tökéletességet, buddhává válik. Hesse szeretetről, öröklétről, egyetemes emberi értékekről szóló hindu regéje még Keleten is értő olvasókra talált, az egyik legtöbb nyelvre lefordított és eladott könyve.
A pusztai farkas
De nem előzheti meg A pusztai farkast, amely talán a legismertebb és leginkább félreértett műve. Szintén az útkeresésről szól, de ennek főhőse már nem fiatal, hanem érett férfi. Harry Haller, valójában Hesse, az „utolsó remete” alteregója viaskodik démonaival. A polgári léttől megcsömörlött Haller képtelen a normáknak és az erényeknek megfelelően viselkedni, kicsapongó életmódja miatt a társadalom peremére szorul. A kurtizánok és a kábítószerek világából szellemi magasságokba emelkedik, „megvilágosodik”: a humor által a felszabadulás és a megbékélés útjára lép. Az 1927-es megjelenés után jó pár évtizeddel az amerikai hippimozgalom is felfedezte magának a könyvet, hogy aztán tévesen a kábítószerek és a szexuális szabadosság bibliájaként hivatkozzon rá.
Narziss és Goldmund
Az aszketizmus és a hedonizmus polaritása minden korábbinál erősebben jelenik meg Hesse egyik legkomplexebb művében. A középkorba helyezett történetben Narziss a szellem és a bölcsesség embere, aki, bár tudja, hogy a valódi életet nem fogja megismerni, megelégszik elmélkedő, imádkozó szerzetesi létével. Goldmundot viszont – akit apja szintén a szerzetesi pályára szánt – nem elégítik ki az elméleti fejtegetések, a könyvek: ő teljességében akarja megtapasztalni, amit az élet kínál. Hesse korábbi hőseihez hasonlóan ő is útnak indul, hogy élvezetei és szenvedései révén rájöjjön: hosszabb időre soha nem nyugodhat meg, hiszen éppen a keresés vágya élteti. Életük végén újra találkozik a két barát, és a művészetben együtt fedezik fel a szellemet és szenvedélyt is magába foglaló harmóniát.
Az üveggyöngyjáték
Hesse magnum opusa, amelyért 1946-ban Nobel-díjat kapott. Ezután már nem is írt több regényt, csak novellái, versei, esszéi jelentek meg. A fiktív államban, Kasztáliában játszódó, a XXIII. századba helyezett történetben Jozef Knecht élettörténetét követhetjük nyomon. Fiatalon felvételt nyer a Rendbe, az állam központi szervezetébe, amelynek tagjai csakis a tudományoknak és a művészeteknek élnek. Elszigetelik magukat a többségtől, és a kifinomult szellemi élvezetet kínáló üveggyöngyjátékot játsszák, amely azonban öncélú, steril, kevés köze van a való élethez. A főhős, aki a tudósállam nagy tekintélyű játékmesterévé válik, élete végéhez közeledve felismeri ezt, ezért mindinkább az ifjúság nevelése felé fordul, hogy átadja a tudását a következő generációnak.
Az üveggyöngyjáték bonyolult, helyenként száraz olvasmány, amely egy sorsfordító időszakban, a II világháború idején íródott, így magán viseli annak hatásait, de közben örök érvényű, a helyes emberi viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket is felvet.
Nyitókép: dpa Picture-Alliance via AFP
