Az Akácfa utcai Fogasház Jazzfogócska címmel egy évvel ezelőtt indított kéthetente jelentkező jazzkoncert-sorozatot. A házban ezen kívül is rendszeresen fogadják a honi jazz szcéna legtehetségesebb fiataljait, és ami legalább ugyanilyen fontos: lehetőséget nyújtanak a műfaj iránt amúgy még nem elkötelezett közönségnek is az igényes muzsikákkal való találkozásra. Bár a belépés ingyenes, mindig kiszámíthatatlan, hogy éppen hányan gyűlnek össze egy-egy ilyen alkalommal. Az udvarba lépve rám is tört az ürességtől való félelem, hogy a csapat 2008-as - eleddig ezen a néven egyetlen - lemezének címét (Horror Vacui) egy ily olcsó fordulattal megidézzem. Aggodalmam azonban alaptalannak bizonyult, ugyanis ahogy elkezdett játszani a hetes, a terem egyre csak telt és telt, a koncert végére pedig már valóságos klubhangulat alakult ki. S ez a Plastic Septet-et hallgatva nem is lepett meg igazán.
Pedig tipikus bulizenének éppen nem mondanám instrumentális muzsikájukat, amely stílusát tekintve valahol a kortárs jazz és a XX./XXI. századi úgynevezett komolyzene metszéspontjai körül mozog. A - javarészt a különleges felállású fúvós szekcióra - komponált részeket rendre ízes szólók oldják fel, az ész és a szív mindvégig jelenlévő kettősének szép példáját felmutatva ezzel. Az összetett ritmusok bázisán valósággal kézről-kézre adják a szólamokat egymást közt. Olykor intimebb hangszercsoportokat képezve (bőgő és basszusklarinét például), hogy aztán ismét összeállhasson az elsöprően drámai tutti. A kreatív hangszerelési megoldásokra az ember csak kapkodja a fejét, miközben megadva magunkat sodródunk a ritkán hallott hangzások hullámain. Láthatóan nagyon figyelnek egymásra, ez azonban nem megy a kifejezés rovására. Profik.
Korántsem üres tiszteletkör, hanem őszinte benyomás: ebben a zenekarban nincsen gyenge láncszem. Váczi Dániel szopranínó szaxofonjátéka éppoly életteli, mint Lukács Gábor és Nagy Balázs alt- illetve tenorszaxofonozása, illetve Ablonczy Keve játéka basszusklarinéton. Ráadásul mindannyian kedvükre kiszólózhatták magukat ezen az estén, nem kis örömet okozva a hallgatóságnak. A példásan kidolgozott és összegyakorolt nyakatekert részek is ütöttek ugyan rendesen, ám a legnagyobb élmény mégis csak az volt, amikor egy-egy improvizációra elengedték magukat kicsit. Ebben a csárdában bizony négy dudás van. Legalább. Mert nem hagyható szó nélkül Sárvári Kovács Zsolt (dob) teljesítménye sem, aki olykor meglehetősen kacifántos poliritmikus sorokat ütött - mindvégig játszi könnyedséggel. A modális pillanatokban például a végeláthatatlanul ismétlődő riff mögötti ritmusváltásai garantálták, hogy a húzás ne váljon unalmassá. Férfiasan bevallom továbbá, ritkán kapom magam azon, hogy másfél perce szinte csak a nagybőgőt figyelem már. Most ez történt. Nagy Péter biztos kezű és szellemes frazírjait jól megfigyelve kizárt, hogy bárki is monoton hangszerként tekintsen a bőgőre.
Brezovcsik Gábor gitáros játéka pedig nem csupán letisztult, de ő a művészi alázat ritkán látott példája is egyben. Mert a gitárosok ugyebár nem éppen parányi egójukról nevezetesek általában, ehhez képest Brezovcsik (aki egyik fő szerzőként a csapat egyik oszlopa) rendkívül visszafogottan, a dalok többségében már-már szemérmesen adagolja tudását. Ez valamelyest kritika is, mert számomra őszintén szólva érthetetlen volt ez a visszafogottság. Különösen hogy a klasszikus gitár valamiféle szólófúvóssal társítva az egyik legéteribb hangszerpárok egyike.
Ha mindenképpen választanom kellene, Váczi Dániel szólóira emlékszem legtisztábban. Talán hangszerének különös sármja is teszi, és persze szerepe van ebben az általa bőséggel használt, ravaszul fülbemászó egzotikus (hol balkáni, hol klezmer) skáláknak is.
Talán az eddigiekből kiderült, a Plastic Septet zenéje komplex és eredeti. Így igaz, de sosem zavaros és pláne nem izzadságszagú. Persze vannak erősebb és átlagosabb szerzeményeik is, ám a produkció innovativitása elvitathatatlan. A fiúk muzsikájának titka szerintem az, hogy okos, de nem próbál okoskodni. Egyszerűen csak jó. Többet kellene hallani róluk.
