„A valódi tudás félreismerhetetlen jele a tanítás képessége” – írta egykoron Arisztotelész. A görög tudós és filozófus persze még nem tudhatta, hogy ez a gondolat évszázadokon keresztül végigkíséri az emberi társadalmat, mindeközben pedig a tanítás és tanulás közös intézménye válik a mindennapok és az élet egyik legmeghatározóbb alkotórészévé.
„Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt, / Balra van az iskola, esze súgja: menj oda!” – juthat eszünkbe rögtön Demjén Ferenc Iskolatáska című dalszövege, amikor az iskolakezdés pillanataiban a jelenlévők – iskolakezdők, diákok, tanárok és szülők – mintegy egyszerre gondolnak ugyanarra: a személyiségformáló, megváltó iskolára. S hogy mit jelent az iskola négy fala között létezni? Írni és számolni tanulni, kapcsolatokat építeni, barátságot elveszíteni és megvédeni. „Minden kultúra a szabadságok és a korlátok funkcionális együttese. Aki érti a kultúráját, tud benne mozogni, ezért az a legnagyobb segítség, ha megtanítok valakit érteni a saját kultúráját” – mondja Csányi Vilmos az iskola valódi céljáról. Mi is ennek a kultúramegismerő és -megismertető feladatnak az útján járva válogattunk össze hét olyan magyar költő tollából származó verset, melyek az oktatás témáját boncolgatják.
Kosztolányi Dezső
Tanár az én apám
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja
s én az embereknek testvére vagyok.
Brassai Viktor
Diplomások
Itt állunk. Jó pár könyv mögöttünk,
portékánk: számok, szók, receptek.
Mindegy. Kinek eladni jöttünk,
kenyeret is alig vehetnek.
Lábunk alatt, min bizton állna,
nincs föld s ha van, csak gyönge rögnyi,
így kell nekünk a piszkos árban
kapkodva s küszködőn verődni.
Amire vágyunk, szinte semmi,
s az is mind messzebb szállva int már.
Itt nem fogunk mi megpihenni
soha, betelt kis álmainknál.
S a Kor kegyetlen kérdezőjel,
mely egyre választ, véglegest, kér:
az úrral, vagy az éhezővel,
melyikkel vagyunk hát mi testvér?
Benedek Elek
Csacsi-családban nagy a búbánat...
Csacsi-családban nagy a búbánat:
Kis és nagy csacsik mind elbukának.
Kis és nagy érettségi, abszolváló,
Kegyetlen szigorral megrostáló,
Az átkozott!
Csacsi-családra szörnyű gyászt hozott.
Oly szépen szavaltak: ia! ia!
S lám, lám el kellett buknia
Nagynak és kicsinek mégis
Sírva sírt ezen az ég is,
Mert ily szörnyű igazságtalanságot
Soha, de soha ő sem látott!
Kik bogáncskórón annyit rágódtak,
Csuda-e, ha fűre vágyódtak?
Ezért magolták nappal, éjjel,
S im a szép álom foszlott széjjel!
Ó, jaj, ó, jaj, hogy elhasalának!
...lehet-e ennél nagyobb búbánat!?
Reményik Sándor
Régi csoportkép előtt
Baráti emlék: „érettségi kép”,
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.
A fényképész csoportba állította
És lombfűzérrel fonta őket át,
Az élet pedig szerteszét dobálta,
Mint egy csoportba lecsapó granát.
Két szomszédomra hull tekintetem:
Egyik, gondolom, mezőségi pap, –
A másik néma kertész, muszka síkon
Porával éltet vadvirágokat.
Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,
Kemény tornász, mindenkit letepert, -
S már akkor intett neki messziről
A temetőnél is szomorúbb kert.
Alul a két utolsó szörnyű sorstárs
Egymás mellé hogy is kerülhetett?
A fotografus megálmodta tán
Önként kihívott testvér-végüket?
A csillagásztól Csehszlovákiában
Szeretném ma este megkérdeni:
A földrengésből elég volt-e már?
S mit mondanak a csillagok neki?
Az akkori fesztelen cimborákból
Barátom mostanig csak egy maradt,
Ha bírnám, járnám vele még ma is
Szerelmünket: a nagy havasokat.
Az élők közül azóta nehány
Életem ködvilágán átsuhant,
Húsz év után éppen ma kellene
Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.
Ma kellene összesereglenünk
Vezetőnk, a nagy „Tanító” körül,
Kinek vetéséből egy kis magot
A lelki roncs is őriz örökül.
Ma kellene összesereglenünk,
S vajjon van kettő, ki találkozik?
Vérbefúlt az első decennium
És fáradtságba fúl a második.
Akik élnek, ó, hány határon át
Kellene árkon-bokron futniok,
Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát
S templom tövén a kollégiumot.
Állok a régi csoportkép előtt,
Saját sorsom is reám nehezül, -
Mintha kihűlt, üres és óriás
Granát-tölcsérben állnék egyedül.
Móra Ferenc
Zengő ABC
Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az anya, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Susog a sok sasmadár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.
Babits Mihály
Hajnali gondolat
Hova lettetek, régi tanítványok?
Elszóródtatok, mint a magvak pelyhe.
Vitt az apa-vész, s a fiók-viharkák.
*
Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna még: kövessetek engem!
*
Jöttek rossz szelek, elvitték a hangom:
néma a harang, üres már a templom!
S óh jaj, micsoda bolond pásztor voltam!
Szegény tülkömet sziklához paskoltam.
Tülköm megrepedt, ki fog már követni?
Madách Imre
A mester és a tanítvány
„Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem.”
„Én, mond a mester, hogyha árnyait
Birom ellesni, azzal is beérem.”
