Az 1999-ben alakult angol Goldfrapp a Mercury-díjra is jelölt Felt Mountain című, Ennio Morriconénak ajánlott lemezével robbant be a köztudatba. A 2000-ben megjelent korong hűvös, már-már éteri világát 2003 áprilisában felváltotta egy teljesen más hangzás. A Black Cherry sokkal energikusabbra, az első anyagra jellemző portisheades hangzás helyett molokosra sikeredett. A korábban Tricky- és Orbital-lemezeken vokálozó Alison Goldfrapp és a filmzeneszerző-producer Will Gregory "beáldozta" a triphopot az elektropop kedvéért, amely hangzás aztán a duó harmadik albumán is visszaköszön. A Supernature tökéletes mixtúra, ahogy arról az énekesnő 2005 júliusában nyilatkozott: "az elekronikus zene és a glam rock keveréke, valahol félúton Berlin, New York és észak-kelet Somerset között", Kate Bush és a nyolcvanas évek elejének new wave szintipopjának megidézésével.
A rendkívül szellemesre sikeredett nagylemezt február 25-én követi az új anyag, melynek munkálatai már a tavalyi év végén elkezdődtek az angliai Bath városában. A csapat hivatalos myspace-es oldalán megjelentetett közleményében már azt is felfedte, hogy mire számítsunk 2008 februárjában. A Seventh Tree érzéki ellentéte lesz a diszkólámpa fényéhez hasonlatosan csillogó Supernature-nek, és egy pillangó színeinek ragyogásával ábrázolja majd Anglia szürrealizmusát Leartől Lennonig - írják Alisonék. Alábbiakban a Pitchfork interjúja olvasható a Goldfrapp tagjaival.
- Nagyon szépen szerepelt a slágerlistákon és a lemezeladásokban a harmadik nagylemezük, a három évvel ezelőtt megjelent Supernature. Nem találták ijesztően nagynak az elvárást a következő koronggal szemben? Mennyire volt nehéz összerakni a Seventh Tree-t?
Will Gregory: Mondhatjuk. Mindegyik nagylemezt kemény meló összehozni, vagy nem így van?
Alison Goldfrapp: Egyetértek Gregoryval, egy album elkésztése izzasztó munka.
- Azt olvastam valahol, hogy a második lemezük, a Black Cherry azért lett annyira más, mint a debütáló anyag, mert már unták a Felt Mountain számait és a velük való koncertezést. Ugyanez kezdték érezni a Seventh Tree esetében is, hiszen a Supernature-t is "elkoptatták", ha a folyamatos turnézás annak számít?!
AG: Azt hiszem, hogy ez így nem teljesen állja meg a helyét, nem ezt mondtuk. Arról próbáltunk meg egy interjúban beszélni, hogy kissé elegünk lett abból, hogy csak kilenc számmal tudunk a közönség elé állni. Ez frusztrált bennünket és égetővé vált, hogy új dalokkal rukkoljunk elő.
- Egy időben még a csapból is a 2005-ös albumon helyet kapott Ooh La La című daluk folyt. Tévében, rádióban - mindenhol ez ment, még a szupermarketekben is gyakran ezt vették elő háttérzenének. Ezt sikerként élik meg, vagy kezd terhessé válni?
AG: Rendkívül pozitívan éltem meg és nemcsak azért, mert tudtam egy házat venni a nóta sikeréből. Nincs okom panaszra.
WG: Ez egy nagyon érdekes dolog. Egyik feled bűntudatot érez amiatt, hogy most mindenkinek ezt kell hallgatnia, mert mindenhol ezt nyomják, miközben a másik éned azt mondja, hogy hát persze, hogy ezt kéne játszaniuk a rádióknak, hiszen a te szerzeményed. Kicsit ahhoz hasonlít ez az egész, mint amikor látod magad a tévében. Kezdetben elég gyakran elpirulsz.
- Nagyjából mikor kezdték el sejteni, hogy milyen hangzásvilágot akarnak teremteni a Seventh Tree-vel?
AG: Azt hiszem, hogy ez már egy ideje érlelődik. Mindig is ez a már-már éteri világ vonzott minket, és talán ez a magyarázata annak is, hogy a Felt Mountainnal jöttünk ki először és nem a Black Cherryvel. Habár a mostani anyag és a debütáló nagylemez nagyon különbözik egymástól, ez a fajta hangzásvilág az, amit kedvelünk, amilyen a Goldfrapp valójában. Nagyon régóta beszélünk arról, hogy szerepeltetnünk kéne hárfásokat egy korongon és még intimebb muzsikát írnunk. Hosszú ideig voltunk úton a Supernature-rel, eljött hát az idő a váltásra és valami csendesebbre.
- Kezdetben arról is szó volt, hogy a népzene felé nyitnak.
WG: Igen, volt egy pont, ahol azt hittük, hogy efelé mozdulunk el. Egy csomó népzenei albumot halmoztunk fel, és éjjel-nappal ezeket hallgattuk. Aztán rájöttünk, ezek nem mi vagyunk, és amit csinálunk, az nem folkzene. Megnyugtató érzés volt. Nick Drake-es elemeket ugyan fel lehet fedezni, de a Seventh Tree inkább atmoszférájában, mint stílusában hasonlít a fiatalon elhunyt énekes-dalszerző munkáira.
- Igen, az új korong nyitódalában, a Clownsban érződik annak a Robert Kirby-nek a hatása, akit két Drake-album, a Five Leaves Left és az Bryter Layter tett ismertté. A vonós szekciót mintha a hatvanéves művész vezetné.
AG: Ami igazán megfog Nick Drake-ben, az az, hogy előhívja belőlem azokat a képeket, amiket az angol vidékről, a falvakról, a hosszú árnyakról és zöld mezőkről, azaz az angolság egyik lényegéről gondolok. Nem igazán tudok még egy olyan angol előadót mondani, aki ennyire megfogta volna ez a fajta "vidéki életérzést". Nem csoda hát, hogy ennyien kedvelik még ma is, halála után harminchárom évvel.
- Amikor hallgatom önt, Kate Bush is eszembe jut mint kapcsolódási pont.
AG: Valóban? Hát ez kedves Öntől, igazán hízelgő. Jó öreg Kate. De talán van valami abban, amit mond. Annyi mindenképpen, hogy nagyon bírjuk azt a fajta angolságot, azt az identitást, amit Kate képvisel. A Goldfrapp még mindig mindenkinek szól, európai zene, nem valami belterjes, csak az angoloknak szánt muzsika.
- Mit szólt ahhoz a kiadójuk, hogy újabb radikális irányváltást hajtottak végre? Brit popbandák régebben ugyan minden albumukkal valami újat hoztak, de manapság kevéssé valószínű, hogy a már egyszer bevált formulát veszélyeztetnék valami egészen más hangzással.
WG: Hát igen, mi ebből a szempontból szerencsések vagyunk, mert van egy nagyon jó kiadónk, amelyik nem zárkóznak el a kísérletezgetés elől. Egyébként a lemezkészítés során azt tapasztaltam, hogy bizonyos tekintetben mi jobban megijedtünk, mint ők. Folyamatosan meglepődtünk magunkon, azon, hogy hangzásban merre is tartunk. Rengeteg felvételt készítettünk, korai demókat, amiket aztán odaadtunk a kiadónak. Imádták ezeket. Azt hiszem, hogy kivételes helyzetben vagyunk, hogy egy olyan "istállóhoz" tartozunk, ahol értik a zene lényegét, ahol szeretik a zenét és hagyják magukat jó értelemben befolyásolni. Olyanok, mint mi, nemde?
- Ha nem rosszak az értesüléseim, Will nemrég zenét szerzett egy 1920-as Victor Sjöström-filmhez, a He Who Gets Slappedhez, melynek bohócok a főszereplői. Alison pedig az új korong borítóján pont úgy van öltözve, mint egy cirkuszi nevettető. Sőt, a Seventh Tree első számának a címe: Clowns. A popbiznisz egy kicsit olyan lenne, mint egy cirkusz? A Seventh Tree bohóca menekülne innen?
WG: Néha vándorcirkusszal utazol, nem így van, Alison?
AG: És csupa kreténnel vagy körbevéve.
WG: Sokszor olyan vagy, mint egy kötéltáncos, egyensúlyozni próbálsz. Azt hiszem, ezek az analógiák helytállóak ebben az esetben, és a sort még tovább lehetne folytatni. Ami még viccesebb a dologban, hogy Alison egy időben szinte kizárólag bohócokról olvasott.
AG: Igen, sokáig foglalkoztatott, hogyan ábrázolják őket. 2007-ben eléggé beleástam magam a témába, annyira, hogy az is elment a fülem mellett, hogy Will pont egy olyan alkotással került kapcsolatba, amely cirkuszi nevettetőkről szól.
- Lemezeiket mindig is a nagyvárosok zajától távol, vidéken rögzítették. De ez olyan intenzíven, mint az új nagylemezen, nem jön át korábbi anyagaikon.
WG: Somerset grófságban, Bath mellett vettük fel a lemezt, ami azért is töltött el boldogsággal, mert mindentől messze voltunk. Egy olyan helyen, ahol kiszellőztethetjük a fejünket és ahol nem csap meg a városi élet zsivaja. Ilyenkor az ember igyekszik elvágni magát a külvilágtól, egy kicsit olyan ez, mintha szerzetesek lennénk. A csend segít abban, hogy jó irányba menjenek a dolgok.
- A Supernature-rel a hetvenes évek diszkó-díva figurájához nyúlt vissza, az új albumnak viszont akár Human Nature-nek címet is adhatták volna. A Seventh Tree-re sokan azt fogják mondani, hogy sokkal személyesebb anyag, mint a korábbiak és akár vallomásnak is felfogható. Ez a közvetlenség csak "álca", lényének, karakterének egy újabb oldala vagy ön valójában ilyen?
AG: Ki kérem magamnak, hogy a Supernature-ös és a Black Cherry-s Alison Goldfrapp csak egy felvett karakter.
- Nem arra célzok, hogy csak szerepet játszik.
AG: Hát persze, ha akusztikus hangszereket használsz egy lemezen, akkor az emberek szinte értelemszerűen azt fogják gondolni, hogy valami intimebb anyagot teszel le az asztalra. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Ha pedig egy korong személyesebb, akkor sokkal direktebbnek hat, teljesen mindegy, hogy miről énekelsz. Egyébként az igaz, hogy a Seventh Tree-n vannak bensőséges pillanatok, személyesebb dalok, némelyikük még vallomásnak is értelmezhető, mások pedig abszolút nem illenek be ebbe a körbe.
