Másodszorra rendezi az Esőembert. Miért állította színpadra ismét, és hogyan sikerült az előadás?
Az embereim mindig jelentik, hogy nagyon szeretik a nézők. Jó munkának tartom, jó volt Oberfrank Palival és Szalay Bencével dolgozni. Érdekes, hogy eddig csak egyszer csináltam azt, hogy hozzányúlok egy olyan darabhoz, amit korábban már megrendeztem. Fura, hogy a negyven-, illetve ötvenéves önmagam mennyire mást gondol a dolgokról. Inspiráló volt, hogy bár ugyanaz a sztori, mégis másképp tud megszólalni, ha különböző emberek különféle relációkban vannak összeállítva. Ez történt a veszprémi Esőemberrel. Annyira más hangok, más kapcsolati hálók alakultak ki. Nem akartam visszakeresni, hogy Kulka János meg Nagy Ervin hogyan voltak a korábbi Esőember rendezésemben.
Azt éreztem, hogy egy mederben tartva ugyan, de szabadjára kell engednem a két főszereplőt. A látvány nagyon érdekes. Évek óta együtt dolgozom Erdős Júlia díszlet- és Fekete Kata jelmeztervezővel. Mindig azzal kísérletezünk, hogy látszólag végtelen egyszerű teret alakítunk ki, ami tiszta fehér, olyan, mint egy üres vászon, és csak a fények, meg a színészek játéka dominál benne. Adunk egy vizuális fogódzót, hogy a helyszínek, ahol a jelenetek játszódnak, a nézők fejében rajzolódjanak meg, tehát a fantáziájukkal egészítsék ki. Jó játéknak tartom, hogy a díszlet olyan miliőt ad, hogy semmi másra nem lehet figyelni, csak a színészekre.
Mit üzen a veszprémi Esőember a nézőknek?
Bármennyire próbál az ember elitista módon közelíteni hozzá, ne tévedjünk: ez egy bulvár színdarab, amiben egy létező, valóságos problémával élő ember van a középpontba állítva. Egy szórakoztató és elgondolkodtató történet, ami a legjobb párosítás a színházban. Arról szól, hogy nem tudunk elfutni magunk, a sorsunk, a családunk elől. A legjobb, ha az ember vállalja, mer vele szembenézni. Sokakat meg tudunk bélyegezni ebben a társadalomban azzal, hogy mások. Rá kéne jönnünk, hogy ez valójában mindenkiről elmondható, hiszen mind mások vagyunk, mégis a röntgenfelvételünk egyforma, ha pedig megszúrjuk az ujjunk, ugyanúgy piros vér serken ki.
A másság, az autizmus bélyegét mindig az úgynevezett normális többség aggatja rá egyes emberekre. Egy autista abnormalitása nekünk, a "normális" többségnek a prizmáján keresztül az csupán. Amennyire nekem fura a másik ember mássága, pontosan annyira fura neki is az enyém. Ennek a gyakorlatilag kétszereplős darabnak ez a matekja: ha ketten maradunk egy szobában, akkor felvetődik, hogy ki a hülye: te vagy én. Ezzel kísérletezgettem a próbafolyamat során.
És mi lett a keresgélés eredménye?
Érdekes, hogy a színészek, mikor elkezdtünk a gondolatmenetem mentén haladni, felfedeztek magukban olyan hajlamokat, szokásokat, hétköznapi dolgokat, amelyek egy kívülálló számára természetesek, de ők nem tudják elviselni. Hétköznapi apró autizmusok mindenkinél vannak. Pali és Bence naponta hoztak magukról ilyen sztorikat. Fogalmunk se lesz soha arról, bármennyi könyvet olvasunk is el, vagy színdarabot nézünk végig, hogy mi lakik a másik ember fejében, s ezért aztán nem is érdemes ítélkezni.
Az a dolgunk, legyünk akár színháziak, hentesek, parkolóőrök, akárkik, hogy minél jobban, tisztábban és egyenesebben tudjunk fogalmazni és kommunikálni egymással, mert akkor legalább az esélyt megadjuk, hogy megtudhassuk, ki a másik, és tudathassuk, kik vagyunk mi magunk. Mert ha a kommunikáció megszűnik, és csak a bélyegezés marad, akkor bizony egyre nő a takargatnivalóink száma, egyre inkább belekényszerülünk abba, hogy hátsó gondolattal éljünk. Minél több hátsó gondolattal él egy ember, annál nehezebb a sorsa, és tőlük általában mindenki fél. Egyre több hátsó gondolat, egyre több félelem, és az katasztrófába vezet szerintem.
Min dolgozik most?
Bízom benne, hogy nyáron folytatódik A Tanár című sorozat, a nézettség ezt igazolja. Addig pedig végre van időm egy régi tervemet befejezni. Egy közösségi portálon dolgozom néhány társammal együtt, aminek május 1-jén lesz a megnyitója. A filmes társaságokat és egyéneket célozzuk meg. A lényeg egy helyre terelni Európa-szerte azokat, akik a filmiparban dolgoznak, hogy bármire szükségük van egy forgatás alatt a helyszínkereséstől az ácsig a sofőrön át, a mi portálunkon megtalálják.
Szabadidejében hogyan tud kikapcsolódni?
Mindig találok magamnak elfoglaltságot, amikor szabadidőm van, akkor is. Van, amikor úgy pihenek, mint a rozmár, kifekszem egy lapos köre, és süttetem a hasam, de ez elég ritka. Valahogy nem bírom, amikor úgy megy el a nap, hogy nem csináltam semmit. Nyaraláskor is kell idő, míg leeresztek. Utána meg visszarázódni nehéz. Mint egy novemberi légy, aki bágyadtan röpköd, strandpapucsban császkálok, és nézem a tengert, de azért az agyam mindig gondolkodik valamin, amit meg kéne valósítani. Karácsonykor azt ajándékoztam a barátnőmnek - mint amikor a tízéves gyerek villanyvasutat vesz az anyukájának -, hogy elviszem Párizsba. Merthogy én sem jártam még ott, ezért kapta ezt tőlem. Pár napra elmegyünk, és egy kicsit körülnézünk. Kár, hogy nem vagyunk teknősök, mert ők állítólag 250 évig élnek, és akkor tíz évet biztos lehúznék Párizsban.
A nyitóképet Szász Zsuzsi készítette.
