Hétpecsétes titoktalanság - III. RICHARD, GYULA

Munkabemutatónak? Tesztprodukciónak? Amennyiben nem "igazi" előadások, kérhető-e értük számon bármi? A "work in progress" élmény a szakmabelieken kívül, akik aztán vagy Kolozsváron, vagy a Budapesti Tavaszi Fesztiválon újranézik a produkciót, megérint-e bárkit is? Ja, hogy ez a pici információ nincs rajta a szórólapon... Ennek fényében tisztességes-e írni erről a III. Richárdról? A kérdést nem költőinek szánom. Írni pedig lehet, mert "rendes" előadásnak hirdették, a jegyekért teljes árat kértek.

Hogy láthatóan nincs kész, hogy lejárt szavatosságú, de minimum divatjamúlt rendezői ötletek nyakló nélküli tobzódását láthatjuk, hogy a díszlet majd kétszer ekkora lesz, az az "itt és most" nézőjét - teljes joggal - nem érdekli. A magyarja már megint kekeckedik, nyavalyog, pedig le van maradva fényévekkel az európai, sőt világszínházi tendenciáktól...

Láttunk már előadásokat, amelyekben videót használtak, olyat is, hogy a halálhírt a tévéhíradóban jelentik be, olyat is, hogy angolra váltson át egy szereplő (jó, megengedem, azt nem akarták kinyúlt kardigános wannabe gangsta raperrnek ábrázolni, mint ebben az esetben, viszont az fényévekkel kevesebb akcentussal beszélte a King's/Queen's Englisht, vagy akkor tessék tökösen felvállalni, hogy Richmond nagyon kívülről érkezik), s a mobiltelefon, a Tarantinót idéző bérgyilkosok vagy épp a drogos királyi család sem ismeretlen a színpadról. Elismerem viszont, hogy Shore-nét nem láttam még feltűnni egyetlen III. Richárdban sem, sem dominaként (shore-tól a whore-ig tényleg csak egy lépés), sem szerzetesként (már ha szerzetes volt a zárlatban a hetedik pecsétről olvasó alak), sem rágózó médialeányként, és az is újdonságként hatott, hogy az előadásbeli tévéprogram szünetében bevágott reklámot a kolozsvári színházról készítették.

Nagyon angolra hangolta az előadást a rendező. Van benne telefonfülke, fű (jól bevérezve), teáznak, hűvösen udvariaskodnak egymással, egy levágott fej szép fehér papírba becsomagolva, hatalmas piros masnival átkötve érkezik, felismerhetők krikettmozdulatok, egy táskát pedig úgy rúg el Richárd, mintha az focilabda lenne, sőt még Kate Moss szellemét is felfedezni véltem a kifutón sétáló topmodellként megjelenő nők mozgásában. Valamit talán lehetne kezdeni még a lóversennyel, a fish and chipsszel, a sörrel és az egyéb nemzeti sztereotípiákkal, mert van belőlük bőven.

Bár kétlem, hogy azok egészében érdekesebbé tennék ebben az állapotában a produkciót, amelyből hiányzik az erős, gonosz, hatalommániás főszereplő. Ez a Richárd egy karizmamentes pojáca. Hiába a nagymonológ, ha utána elveszik minden illúzió vele kapcsolatban. Még csak kettős életet sem él, hogy lenne nappal látszólag kiszámíthatatlan, rettegett férfi, éjjel pedig a domina-Shore-né után négykézláb mászó, szájkosaras kiskutya. Megfog egy-két mellet, benyúl Erzsébet lába közé, de igazi vagy épp testi hibából adódó kisebbségi komplexust kompenzáló szexuális drive-ja láthatóan nincs. Le lehetne söpörni a színről nagyon hamar, ám az ellenfél is hiányzik. Hogy mi a meccs végeredménye? Richárd természetesen nyer, hiszen áldozatai a fentiek ellenére is vannak jócskán (ez inkább Shakespeare következménye), akik aztán álmában véres kötényű műtősökként térnek vissza. Nincs olyan ága és boga a York- és a Lancaster-családfának, amelyen ne gyilkosok lógnának, az öldöklés már-már hagyomány, múlt és eljövendő generációk ugyanazt teszik (de ez is Shakespeare, és nem Tompa).

Azt mondja az egyik kolléga a vár tövében, hogy jó kis fesztivál-előadás lesz ebből. Látványos, olyan, mintha szólna valamiről, ám igazán nem bánt ez senkit. Mint a zöldfalú díszlet plexitárlóiban a halotti maszkok, mumifikálódott tetemek és levágott fejek: első látásra meghökkentenek, de jól megfigyelve a kedvesen mosolygó rémségeket, semmi nyugtalanítót nem találunk bennük.