 |
? Miért ezt a darabot választotta?
? A producerünk, Orlai Tibor ajánlotta, rögtön azzal az ötlettel, hogy szívesen megcsinálná a Belvárosi Színházban ? Vári Évával és Gálffi Lászlóval. Nekem pedig megtetszett a gondolat.
? 1983-ban, a Várszínházban játszották a darabot, Psota Irénnel a főszerepben, emlékezetes előadás volt.
? A mostani színpadra állítás több okból sem összehasonlítható az 1983-as változattal. Ennek fő oka az, hogy a darab szerint 75 éves Sarah Bernhardt figuráját Psota Irén ötvenvalahány évesen játszotta. Amikor egy fiatalabb színésznő játszik egy ilyen szerepet, előny lehet, hogy több energiával kelti életre. De egészen máshogy viszonyul az életét áttekintő helyzethez egy ötvenéves nő és egy idősebb. Óriási a különbség; a regisztereket nem csak a tehetségéből, de az életkorából adódóan sokkal megindítóbban tudja megszólaltatni egy idősebb színésznő.
? A darabban egyszerre több idősík jelenik meg, a visszatekintésben az idős színésznő végigéli a fiatalkorát és a későbbi évtizedeket is.
? Igen, nagyon izgalmas ez a folyamatos oda-vissza időváltás. A darab két szereplő párbeszédéből bontakozik ki, nem csupán Sarah Bernhardt visszaemlékezéseiből, hanem a titkárával folytatott, egészen különleges viszony is megjelenik. A titkár magát a külvilágot testesíti meg: imádója, szolgája ennek a nőnek, és az ő szeretetével Sarah Bernhardt hol él, hol visszaél. A viszonyukban felszínre kerül az összes jó és az összes rossz, ami ebben a nagyszerű nőben mind benne van: a nagyvonalúsága, a tehetsége, ugyanakkor az a borzasztó önzés is, ami egész életében jellemezte.
? Sokatmondó az előadás plakátja: Vári Éva felnagyított portréja vörösben úszik, egy kaotikus, forrongó belső világot sejtet ez az arc, előtte pedig a titkár figurája egy kicsi, üres fehér alak.
? Egy rettenetesen nagy száj, ami mindent be akar habzsolni a világból. Igen, az emberek többségében erős az a sztereotípia, hogy a feltűnően tehetséges emberek ? a tudósokra is igaz ez, de a művészekre hatványozottan ?, akik remekműveket alkotnak, legyenek szobrászok, írók vagy színészek, a civil életben is tökéletes emberek. A valóságban viszont sokszor egészen rettenetesek. Egy színésznek sok-sok zsigerből kell összeraknia azokat az életeket, amelyeket estéről estére fölvisz a színpadra. Csodálatos örömöket élnek át a színpadon, de ezért nagyon kemény árat is fizetnek a magánéletben.
? Mondhatjuk, hogy ez a darab a nagyszerűségről és a kisszerűségről szól?
? Persze, éppen a színészet kettős arca kapcsán. Az a sztárkultusz, ami a 21. század elején kialakult, arról szól, hogy a média a magánéletbe is folyamatosan belelát, a néző pedig azt várja el, hogy aki sztár, a rivaldafényben él és nagyszerű dolgokat alkot, a magánéletében ugyancsak nagyszabású legyen. Ez hazugság, a privátszféra egészen másként működik, mint a színpad. A színes magazinok sorozatban gyártják e hazug kép alapján a sztárokat. Ezt a darabot úgy próbáljuk megszólaltatni, hogy a hamis sztárkép helyett a valódi ember legyen látható. Komoly színészi alázat kell ahhoz, hogy az ember felvállalja a saját gyarlóságait is.
 |
? Mit tud kezdeni a mai ember egy olyan színésznő karakterével, aki a szalonjába érkező vendégeket például egy puma társaságában fogadta, és aki levágott lábbal is színpadra ment?
? Egy félistent lehet csodálni húsz percig, de utána unalmas lesz. De ha látjuk, hogy az is ember, ha ráébred, hogy nincs egyedül, egy sztárnak is vannak családi, emberi konfliktusai, feloldozást kap a saját kudarcai alól. Szerintem ez a színház egyik nagy csodája.
? Ugyanazt jelenti a sztárság ma, mint a Bernhardt idejében?
? Ó, nem, mára elszabadult a pokol. Már nem feltétlenül a tehetség hozza az ismertséget. Sarah Bernhardt úgy lett világsztár, hogy Phaedrát és más nagy klasszikus szerepeket játszott, így rajongott érte egész Európa. Ez lenyűgöző. Magyarországon még 20-30 évvel ezelőtt is akár ezer ember előtt lehetett játszani nemcsak Shakespeare-t, de O?Neillt vagy Tennessee Williamset is. Ma már ezek leszorultak a pincékbe, és még nem is beszéltünk Ionescóról, Beckettről vagy akár kortárs magyar vagy külföldi drámákról, amelyek bonyolultabb módon nyúlnak az emberi helyzetekhez.
? Ez azért van, mert a nézők elveszítették a fogékonyságukat?
? A nézők maguk nem hibáztathatóak, megváltozott a világ. Vannak ciklusok, amelyek nagyon barbárok, most éppen ilyen korban élünk. Maga a kultúra is nagyon rossz helyzetben van. Abban a rendszerben, ahol a művészeti képzés attól függ, ki tudja megfizetni, nem a tehetség, hanem a pénz dönti el, kiből lesz művész.
? A nézők fogékonysága attól is csökken, hogy kevesebbet járnak színházba, ritkábban engedhetik meg maguknak?
? Tény, hogy a rendszerváltás előtt, amikor a színházjegyek fillérekbe kerültek, az emberek bármikor megtehették, hogy este színházba menjenek. De ez csak az egyik ok. A másik az, hogy mindent szépnek akarnak látni, nem akarnak a valósággal szembesülni. Szórakozni akarnak. Húsz évvel ezelőtt egy kelet-európai filmben még igazi embereket lehetett látni, nagy fenekű nőket és kopaszodó férfiakat. Ma már 16-tól 60-ig minden nő és férfi kötelezően szép. Közben pedig nagyon hiányzik az életünkből a szellemi szféra. Amíg a templomba járás természetes volt, addig a legeldugottabb falvakban is mindenki hetente legalább egyszer elment a templomba, ahol jó vagy rosszabb színvonalon, de mégiscsak bonyolultabb fogalmakról hallott. Templomba már nagyon kevesen járnak, de helyette nincs semmi más, ami a szellemi életre való természetes igényt heti rendszerességgel kielégíti. Hol van az a település, amelynek lakossága hetente egyszer színházba jár?
