Hidat vinni Velencébe elsőre olyan ötletnek tűnhet, mintha módszeresen kezdene el valaki a lagúnákba vizet hordani. A kanálisok szabdalta földnyelveket elvégre így is számos pillér köti össze. Hogy a budapesti Szabadság hidat ? pontosabban mindazt, amit mostanra ez a betűsor nyelvileg, élményileg, kulturálisan és közösségileg jelent ? a Giardini magyar pavilonjába hozni mégis roppant találó, időszerű és fontos ötletnek bizonyult, arról meggyőződhet bárki, aki a kétnapos sajtómustrát követően, május 26-án a kapuit a nagyközönség előtt is megnyitó16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennáléra látogat. Hogy mi mindenért érdemes, arról a közeljövőben még két másik cikk szól majd.
Az idei biennálé kurátorai ? a skót Yvonne Farrell és Shelley McNamara ? által meghirdetett hívószó a Freespace, amely szabadteret és a szabadidő eltöltésére alkalmas szabad teret egyaránt jelenthet. A Szabadság híd ? Új horizontok a városban című, a Ludwig Múzeumnak a Kultúrgorilla kurátori csapatával és a Studio Nomad építészeivel közösen megvalósított pályázatnyertes projekt nemcsak címében rezonál pontosan erre a fogalomra, hanem a tartalmát tekintve is. Több szempontból. A magyar pavilonban két éve Fábián Gábor és Fajcsák Dénes Aktivátorok ? Helyi aktív építészet című installációja egy pusztuló egri épület közösségi megújítását mutatta be, ahogyan az idei anyag is a megújításról szól.
Elvégre azt beszéli el egyszerű, sallangmentes nyelven, hogy vált az 1896-ban, harmadik fővárosi Duna-hídként átadott, a Szent Gellért teret a Fővám térrel összekötő Szabadság híd százhúz évvel később (egy időre legalábbis) köztérré. Sokan emlékezhetünk rá, hogy 2016 nyarán a környék infrastrukturális fejlesztése miatt a főváros lezárta a szóban forgó átkelőt. Amint a járműforgalom megszűnt, a városlakók azonmód birtokba vették, újraértelmezték és a szó szoros értelmében újra is színezték a Szabadság hidat. A ?Szabihíd? egy drón szemével úgy festett ugyanis, mintha csupaszín ragtapaszokkal fedték volna be a Duna örvényes, mélyzöld felszínét. Ami az égből ragtapasznak látszott, valójában megannyi jógamatrac és függőágy volt, amelyekről a lezárt átkelőn a Duna fölül a Napot üdvözölni vagy a felhőket kémlelni mentek színes ruhákban sok százan. Vagy pedig mozogni valamit, szappanbuborékokat fújni, jazzkoncertet hallgatni, kártyázni, grillezni, 1,032 m2 szabad helyet szakítani ki maguknak. (Ennyi a pavilonban olvasható kísérőszöveg szerint egy jógamatrac átlagos alapterülete.)
?A hidtestet köztéri bútordarabként kezdtük használni? ? fogalmazott a magyar pavilon megnyitóján a projekt egyik kurátora, Oravecz Júlia. Szerinte a 2016 után tavaly is folytatódó eseménysorozat egy nagyobb ívű társadalmi átalakulás lenyomata. Olyasféle kérdések merülnek fel e mentén, minthogy merünk-e változtatni a környezetünkön, illetve, hogy milyen városban szeretnénk egyáltalán élni. ?A város ugyanis közügy ? fogalmazta meg Oravecz Júlia ?, ám ezt néha elfeledjük.?
?A föld, a víz és a levegő a természeti népeknél mindig a közös, el nem tulajdonítható kincsek közé tartozik? ? szögezte Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója, a biennále nemzeti biztosa. Hozzátette, hogy az időszakos szabad tér kialakítása a városlakók legújabbkori leleményei közé tartozik. ?A teret használó csoport ? kerékpárosok, futók, együtt pihenők ? közös tevékenységük által átformálják környezetüket is, az kreativitásuknak köszönhetően az eredetileg betöltött funkciójához képest máshogyan kezd el működni.? És hogy mennyire sikeres, szemléletformáló volt a Szabihíd-projekt, ahhoz elég talán annyi, hogy a gumicsizmazöld pillérekről egy ideje tényleg az jut eszünkbe: azok valamit, valakiket, valahogyan összekötnek.
A Studio Nomad részéről a projekt megvalósításában részt vett Pongor Soma, aki azt emelte ki, hogy az installáció főként közterken is használt anyagokból készült. ?Ezúttal is, ahogy a hídon két éve és tavaly történt, egy esemény, az építészeti biennále kapcsán alakul át a tér? ? vont párhuzamot, és arra figyelmeztetett, hogy a korszerű urbanisztika jegyében nemcsak az anyagokat, hanem a térhasználatot is hosszú távra szükséges tervezni.
A Szabadság híd ? Új horizontok a városban rendhagyó, eddig soha ki nem próbált módon használja a magyar pavilon terét is, hiszen a csarnok átriumába az idei kiállítás alkalmából kilátó épült. Odafönt ?szabad tér? fogad, ahonnan különös szemszögből láthatunk rá a Giardinire. Igaz, a kert gyönyörű, buja növényzete miatt hatalmas perspektívák nem nyílnak, a felvetés mégis újszerű és a mustra témájához pontosan passzol. Jó ötlet volt tehát összességében a rendelkezésre álló, adott horizontális helyett vertikálisan nyújtani meg a teret.
De mielőtt a távolba veszne a tekintetünk, nézzünk szét odalent (odabent) is! Olyan kicsit, mintha egy híd belsejébe tévedtünk volna, fölöttünk szüntelen hallatszik a fölfelé igyekvők lépteinek zaja. A Szabihíd-gondolathoz passzolnak a jógamatracokból összegumizott ülőalkalmatosságok is, mint ahogy a két kvázi-előzmény (az 1990-es taxisblokád, valamint a 2004-es EU-csatlakozás, amelyek más módon, de a Szabadság híd összekötő erejének metaforikáját használták) bekezdésnyi ideidézése is épp elegendő. Mindezt egy jól sikerült videómontázs beszéli el halk zenével. Finom megoldás, ahogy a kép a sötét üvegfelületen ? akár a víztükrön ? megcsillan.
