Léner András rendező hűvös, bejáratott modernséggel kezdi mesélni Victor Hugo alkotását, a nagyromantika 1838-ban íródott remekét. A spanyol udvarból száműzetésre ítélt Don Salluste de Bazan (a színlap részint a francia névalakokat használja) bosszút forral a kormányozni magányosan igyekvő királyné ellen. Eszközembere fiatal lakája, Ruy Blas, aki a sebtiben lefülelt és kalózok kezére adott rokon, Don César de Bazan álruhájában szívesen is férkőzik Neuburgi Mária közelébe, hiszen szerelmes belé. A lángoló érzés viszonzásra talál, a két hevült lélek azonban hat hónapig csupán távolból epekedik egymás iránt. A királyasszony lovagjának csillaga közben meredeken emelkedik. Hercegi és miniszteri rangot nyerve módja nyílik szétcsapni az ország bevételeit fosztogató grandok között. És így tovább. Illetve éppen nem így.
Ma már nyilván nem érvényesíthető a sok ?(fennhangon)?, ?(félre)?, ?(titokzatosan)?, ?(elréved)? utasítás: csupaszabban kell játszani, le kell hűteni a darabot. Kovács Yvette kopár, ám architekturálisan igencsak tagolt, sötét díszlete megfelelően fogadja magába a cselekményt. A búsongva vadászgató királyi férjétől magára hagyott ifjú Máriát e hatalmas fekete frizsiderbe fagyasztja etikett és protokoll. Az Ignjatović Krisztina jelmeztervező által metálszürke ruhadarabokkal burkolt Albuquerque főhercegnő megformálójának, Tímár Évának diagnosztikus színészi pontossága jelzi, miként marja szét az életet az ostoba hagyományból erjedő szabály. Trokán Anna (Casilda) a szabályrend kotnyeles kritikusa. Horváth Lilit (Mária) elnyúló keserűség- és vágymonológjában jégre viszi a percekre megmerevedő rendezés: hozzámárványosodik az erezett falakhoz. Ekkor még nem gyanítjuk: ehhez a hangvételhez viszonyul majd perlekedve az ?ellenpont?.
A produkció folyamatosan elvonni próbál a romantikától ? legalábbis a mára túlzásnak érződő vonásaitól ?, de meg is adja a stílusnak, ami a stílusé. E kettősségből az első részben nem támad különösebb baj, a hullámzás hol hánykódva, hol szélcsendben visz, viszeget a szünetig. Az éles váltások szembetűnőek. Például a saját zsebükre dolgozó, javakat egymásnak osztogató cinikus miniszterek bemikrofonozott veszem-adomja. (Nem a mikrofon fura, hiszen működik a színen mobiltelefon is.) Hat fémes ruházatú mesealak, kínai békávé: Ping, Pang, Pong, valamint Peng, Pung, Püng (a valójában szép spanyol nevek mögött Valkay Pált, Bozsó Pétert, Bakos-Kiss Gábort, Bank Tamást, Szűcs Péter Pált, továbbá a legmegjegyezhetőbb arcú, legpengésebb Lázár Balázst kell keresnünk). A szöveg naprakésszé sürgi magát (a nép húsz éve sanyarog stb.). Forgách András szellemes varázsfordításának nektáros rímei (Penelope ? lop-e) csurranásukkal a beszédtempót, mondatbeosztást is sokszor megszabják.
Szünet után alig pillantunk egyet, s olyan összetett nagyjelenet következik (az ?ellenpont?), hogy nem akarunk hinni szemünknek, fülünknek. Sajnos nem a minőség, hanem a kavalkád folytán. A hazaevickélő Don César nem a kandalló kürtőjén keresztül érkezik: falmászóként a szegecselt hátsó lemezeket veszi igénybe alászállásához. Oké. A következőkben pezsgősüveg dugóját lövi a nézőtérre, aláfestésül Thierry Henry gólszerzését közvetíti francia nyelven. Kolbásszal a kezében leruccan a publikum soraiba; komázik. Akit kiszúr, annak rossz színészi fizetéséről sutyorog. Egy ?vizes? Ady-citátum után elszavalja József Attila A Dunánál című költeményének első négy sorát. Gyilkos párbajra kényszerül a vándorköszörűsként vagy artistaként felbukkanó, kések dekorálta köpönyegű Don Guritannal, ennek megvívására a Thália Színházzal szomszédos közterületet, a Hajós utcát ajánlja. A pesti Broadwayre plántált kabaré konferansziéja és színésze a szerencsére műfaji mértékeket ismerő, kedves vagány Hujber Ferenc (társai: a lamúros öregfiú, Don Guritan operettes felvezetéséről már korábban gondoskodó Kocsó Gábor, a most becsiccsantott Lakájként bokázó Szűcs Péter Pál ? mozgástervező: Vári Bertalan ?, és Esztergályos Cecília, aki nem is veheti másra a hír- és levélhozó Duennát, mint hörghurutos, incselkedő rőzsehordó nénikére).
Léner András (és a dramaturg, Rákóczy Anita) vélhetően komédiai lebenyt remélt az amúgy is átigazított színmű eredeti negyedik felvonásának meghagyott-átgyúrt részleteitől, csakhogy ez sehogy sem szervesül az előzmények és folyományok közé. Az előadást alig lehet visszaterelni, visszaváltani Don Salluste bűnhődésébe, az igazi, rangtalan, szegény énjét leleplező Ruy Blas boldog szerelmi öngyilkosságába, a becsapottságát meg nem bocsátó, mégis rezonáló királyné messzenézésébe. Az egész ötödik felvonás mintha oda lenne tapasztva a közönség által lelkesen, nyílt színi tapsokkal fogadott kabaré tövébe. A Hujber and Co jelenet ? nem a színészek hibájából ? hidegre teszi a drámát.
Míg Horváth Lili éppen az a színészalkat, akinek Hugo szépséges Máriáját elgondolhatjuk, a cyranós Kolovratnik Krisztián éppen nem az a simán jóképű legény, akit melléje képzelhetünk. Kolovratnik szögletes, kamaszos, nagy mozgásterű alakítása úgy-ahogy kitölti a címszerepet, akár a színpad mélyén bolyong, akár az erkély páholy karfájára ül (Gyöngyösi Levente dübörgő zenéje jól hidalja át a rendezés űrjeit, például amíg Ruy Blas ? takarásban ? egyik pódiumáról a másikra szalad. Ütőhangszeres: Horváth Dániel, felvételről). A legteljesebb figurát Méhes Lászlónak köszönhetjük. A mészfehér arc a romantikából sminkel, az intellektuális bosszúbűnözés az örök emberi rosszból sarjad, a kaméleonkodás koreográfiája a XXI. századé. Méhes lidérces reálpolitikus Don Salluste-je fölényesen vezényli Léner egyik kitűnően eltervezett szcénáját. Az elűzött udvari főember a gyerekek spárgajátékára hasonlító módon kerít ring-kötelet a palota négy oszlopa köré, majd az átlókat is befonva középen ejti-szorítja hurokba az immár játékszereként rángatható fiú nyakát. Tartalmas kép, elvontságában rejlik konkrétsága ? vagy fordítva. Nagy kár, hogy a Thália Ruy Blas-bemutatója önmagának is tartogatott ? és épp a legmerészebb absztrakciója által ? kelepcét.
